Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Gó az irodalomban

A gójáték a távol keleti kultúrában hasonló, de talán még relevánsabb szerepet tölt be, mint nyugaton a sakk, és bár mind a két játék árulkodóan vall a kulturális sajátosságokról, párhuzamokat vonni meddő próbálkozásnak tűnik. Mindkét esetben táblás játékról beszélünk ugyan, de ennél a megállapításnál ki is merülnek a hasonlóságok.
Ha az esztétikai karakterüket vesszük górcső alá, a sakk inkább az allegorézis felől olvasható, míg a gó szimbolikus megközelítést igényel. A gó elvontabb absztrakció, ezáltal a kultúrába való beíródása is más sémát követ, máshogy jelenik meg a művészetekben és persze az irodalomban is. Nem olyan meglepő, hogy a játék történetét tanulmányozva egészen rendhagyó felhasználásokra bukkanunk, például jóslás eszközeként is funkcionált.
Emellett átjárja a harcművészet szellemisége, melyben az önfejlesztés és az önismeret elsődlegessége mellett a technikai tudás fejlődése csak pozitív hozadék, de sohasem végcél. A játék révén saját és ellenfelünk lelkének titkai tárulnak fel, és míg az európai sakk az intellektus csatája, a góban az emóciók is egymásnak feszülnek.
A sakk irodalmában az emberi psziché racionalitása, vagy annak valamilyen megbomlása képezheti a központi problémát, ezt látjuk Nabokov Luzsin-védelem című regényében és Zweig Sakknovellájában, vagy esetleg a sakk allegóriájának kiterjesztésével találkozunk (jó példa Borges Sakk című verse, melyben a játékosok maguk is egy nagyobb parti figuráivá válnak).
A gó irodalma ezzel szemben az emberi lélek teljes komplexitásával dolgozik.

Shan Sa: A gójátékos
A fiatal kínai írónő egy rendkívül zavaros történelmi korszakba kalauzolja az olvasót, a két ország viszonyában azóta is neuralgikus pontnak számító japán megszállás időszakába.
Egy japán ellenőrzés alatt lévő mandzsúriai kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány ül le nap mint nap a gótábla mellé játszani. Semmit nem tudnak egymásról, de életük visszavonhatatlanul összefonódik. A fiú a japán hadsereg álruhás tisztje, a lány pedig ebben a felbolydult világban ekkor kezdi felfedezni nőiességét.
A gójátékos jóval több mint romantikus regény, az egyetemes értékek és a humánum fenségességét zengi a pusztítás és a pusztulás közepette is. A két főszereplő külön szálon futó történetében éppúgy jelen van a háború embertelensége, mint a romantikus szépség- és szerelemkultusz.
Az egyetlen őszinte médiummá a gó válik a regényben, mely minden más nyelviségnél őszintébb közvetítést tesz lehetővé a világlátásban, életkorban és nemben is egészen különböző főhősök között, illetve szövegszinten a két narratíva között. Az elbeszélés első szám egyes személyű, és éppúgy váltakozik a fiú és a lány között, ahogy a fekete és fehér kövek felváltva koppannak a gótáblán. Ez a duális rendszer (fiú-lány, japán-kínai, militáns japán halálkultusz szemben a diáklány szépség- és boldogságideáljával) mind a gó rendszeréből következik, és annak világméretű kiterjesztése.
A gótábla a világ leképezése és ezáltal iránytű, mely lehetővé teszi az élet teljességének megsejtését. A góban feloldódnak az ellentétek, a különböző egyé lesz, az összes dichotómia elveszti a jelentését.
A gójátékos nagyszerű regény, de a gó alapelveinek és terminológiájának ismerete nélkül furcsa stílusú romantikus regénnyé csupaszodik. Ennek ellenére ajánlom azoknak is, akiknek még nincs semmi tapasztalatuk ezzel a csodálatos játékkal, hátha kedvet kapnak hozzá…

„Minden kő újabb lépcső a mélybe ereszkedő lélek számára. Útvesztői miatt szerettem meg a gójátékot. Egy kő pozíciója aszerint alakul, hogy mely más köveket szorít ki. Egyre bonyolultabb viszonyuk folyton változik, és sosem felel meg tökéletesen annak, amit kigondoltunk. A gó csúfot űz a számításból, feladja a leckét a képzeletnek. Minden új alakzat árulás, éppoly előre láthatatlan, mint a felhők alkímiája.”

http://book.hu/konyv/19893/A-gojatekos.html

Trevanian: Sibumi
A Shibumi nehezen kategorizálható regény, ezt jól mutatja a mű magyar kiadásának története is. A kilencvenes évek elején gyenge minőségű papíron minősíthetetlen borítóval jelent meg Gyilkos ösztön címen, és kivitele alapján egyértelműen legalja ponyvának tűnt. A Cartaphilus 2008-ban viszont leporolta kicsit a fordítást, és gyönyörű kiadványtervvel újra piacra dobta mint szépirodalmat.
A Trevanian álnév mögött Rodney William Whitaker, a film- és médiatudományok elismert professzora rejtőzik, akinek kalandos, férfiaknak szánt írásai lenyűgöző műveltségről, és a nyugati kultúrával és társadalommal szemben tanúsított ellenérzésekről árulkodnak.
A Sibumi egy bérgyilkos története, aki Sanghajban született orosz anya és német apa gyermekeként, majd egy japán gó-mester gondoskodott neveltetéséről. A második világháború Japánban éri, majd a megszállás után az amerikaiak börtönzik be. Lángész, misztikus, nyelvzseni, és birtokában van a távolságérzékelés különleges képességének. Az ősi keleti tradíciók letéteményese, fejleszti testét és szellemét a súlytalan tökéletesség, a sibumi elérése érdekében, mellyel felvértezve legyőzhetetlen ellenféllé válik.
A történet a nyugati civilizáció által generált könyörtelen hatalom, bürokratikus rendszer és az emberi egyéniség harcát tematizálja, melyből a sibumi szellemisége kerül ki győztesen.
A gó ebben a műben is a regény szervezőelvévé válik, az egyes fejezetek leírása a játék terminológiáját követi. A gó adja meg a lehetőséget, hogy a főhős esztétikai szintre emelje a harcot, és kizárja az irreleváns tényezőket, valamint a misztikus tapasztalásának is origóját képezi.
A profi bérgyilkos leggyilkosabb fegyvere kifinomult helyzetelemző képessége, mely abból ered, hogy a körülötte lévő világot gótáblává transzformálja.
A Sibumi férfias olvasmány, de fajsúlyos kérdéseket vet fel és kemény társadalomkritikával él.

„Tanítványai közül egyedül Nicholai rendelkezett a készségek ama leírhatatlan összetételével, amely egy játékost naggyá tesz. Ilyen az absztrakt lehetőségek felismerése, érzék a matematikai költőiséghez – mert ennek fényében a valószínűségek és az ismétlődések végtelen káosza, ha erősen összpontosítunk, geometrikus szabályszerűséggé állnak össze -, továbbá az ellenfél leggyengébb pontjára mért kíméletlen erőkoncentrálás képessége."

Top 5 film - írókkal a főszerepben

1.    Pokoli hétvége (Wonder Boys, 2000.)

A Pokoli hétvége kerül az első helyre, melyben Grady Tripp (Michael Douglas) alkotói válságban szenvedő író és kiégett egyetemi tanár életébe nyerünk bepillantást. Gradyt éppen elhagyja aktuális felesége, szeretője pedig – aki egyébként az egyetem rektora és a tanszékvezető felesége – közli vele, hogy gyereket vár. Eközben zajlik a Szófesztivál, mely jó alkalmat kínál összesereglett íróknak és írócskáknak a szócséplésre. A helyzetet tovább bonyolítja egy tehetséges, de érzelmileg labilis diák, egy követelőző szerkesztő és egy kézirat, mely úgy látszik, sosem akar elkészülni. Grady Tripp megjárja a hétvége poklát, és sok mindenre ráébred az életével, a világgal és az irodalommal kapcsolatban.
Michael Chabon – sajnos magyarul eddig nem publikált – regényének pazar adaptációjában egyszerűen minden a helyén van. Minden színész brillírozik a szerepében, Michael Douglas számára ez valóságos jutalomjáték, pályája legmeggyőzőbb alakításainak egyike. Robert Downey jr. zseniális bukott homoszexuális szerkesztőként, de csak dicsérni lehet Francis McDormand és Tobey Maguire játékát is.
A film anélkül beszél megkapó őszinteséggel emberségről, tanári hivatásról és egyetemes értékekről, hogy akár egy percre is didaktikussá válna. A pozitív végkicsengés lelkesítő: az embereket néha meg kell menteni, még akkor is, ha fogalmunk sincs róla hogyan csináljuk.

2.    Agyament Harry (Deconstructing Harry, 1997.)

Az Agyament Harry Woody Allen legelborultabb filmjei közé tartozik. Harry Block, az elismert író lába alól kicsúszni látszik a talaj. Ahogy életének szereplői lassan összekeverednek regényeinek hőseivel felmerül a nagy kérdés, vajon az élet diktálja-e az irodalmat, vagy éppen fordítva.
Harryt épp kitüntetni szeretné az egyetem, ahonnan annak idején kirúgták, miközben utolsó szerelme az egyik barátjához készül férjhez menni. Megkezdődik a flúgos utazás a díjátadóra és egyben Harry lelkének sötét mélyébe. De talán éppen az írásai jelentik a kulcsot elrontott életéhez, talán az írásai, melyekkel annyi kárt okozott már szeretteinek, ezúttal (is) megmentik az életét.
Az Agyament Harry hamisíthatatlan Woody Allen film a hülyeségeinkről, a művészetről, az élet kis és nagy dolgairól és – nem utolsó sorban – az irodalom hatalmáról.

3.    Kaliforgia (Californication, 2007-)

Némileg kilóg ugyan a sorból, de a harmadik helyre egy sorozat került, a David Duchovny főszereplésével futó Kaliforgia. A Los Angeles-i száműzetésben aszalódó kiégett író, Hank Moody folyamatosan pengeélen táncol. Egymást érő nőügyei dacára csak lányának anyját szeretné visszaszerezni. Életvitelében vad liberális, de nevelési és irodalmi kérdések ókonzervatív nézeteket vall. Kiismerhetetlen személyiség, része egy általa kárhoztatott világnak, ahonnan nem találja a kiutat.
A sorozatot a kemény társadalomkritika mellett gazdag irodalmi allúziós háló jellemzi. Az első évadban az irodalmi mű materialitása (egy ellopott regény) válik Hank önmegváltásának alapjává, a második évad A nagy Gatsby történetének szabad parafrázisát tárja elénk.
A Kaliforgia szókimondó nyersessége sokakat elriaszt, de kérdésfelvetései nagyon is aktuálisak, és érdemesek a továbbgondolásra.

4.    Felforgatókönyv (Stranger than fiction, 2006.)

Egy reggel Harold Crick (Will Ferrell) arra ébred, hogy egy női hang kommentálja minden mozdulatát, gondolatát és érzését. A helyzet akkor válik igazán ijesztővé, amikor a narrátor közli vele, hogy hamarosan meg fog halni. Harold pszichiáterhez fordul, de az értetlenül áll az eset előtt, hiszen a hang nem Haroldhoz, hanem róla beszél. Utolsó elkeseredésében egy irodalomprofesszor (Dustin Hoffmann) segítségét kéri, aki azt javasolja, hogy változtassa a történetet komédiává, akkor elkerülheti közelgő halálát.
Mindeközben erről mit sem sejtve egy depresszióra hajlamos írónő (Emma Thompson) írja tovább Harold történetét, mely közeledik a végkifejlethez. Harold kezdi valóban élni az életét, rátalál az igaz szerelemre, de a történet kegyetlen logikája kérlelhetetlenül ellene dolgozik.
Az emberi élet vajon mennyit ér egy irodalmi művel szemben? Vígjátéki hangvétele ellenére a Felforgatókönyv borzongató filmalkotás az élet és az irodalom összefonódásáról.

5.    A káprázatos (Le Magnifique, 1973.)

Belmondo zseniális vígjátékának főhőse François Merlin, a sikeres, ám kissé félszeg ponyvaíró, aki magányos életét az általa teremtett szuperkém, Bob Saint-Clair lélegzetelállító kalandjaival teszi színesebbé.
A gondok akkor kezdődnek, mikor kezd összemosódni a határ az alkotó és teremtménye között. François furcsa és mókás átlényegülése nőcsábász titkos ügynökké nem igazán sikeres a mindennapi életben.
Belmondo a 20. század legsokoldalúbb színészeinek egyike, ebben a parádés kettős szerepben vígjátéki vénáját csillantja meg.

A tetovált lány a világ ellen

Stieg Larsson: A tetovált lány

Az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikerének bizonyult Stieg Larsson Millennium trilógiája. A szerző sajnos már nem láthatta sorozatának diadalútját, váratlanul hunyt el szívrohamban, karnyújtásnyira a szakma és a nagyközönség elismerésétől.
Egy tekintélyes svéd társadalmi-politikai folyóirat, az Expo főszerkesztőjeként dolgozott, neves szakértője volt a svédországi neonáci és antidemokratikus mozgalmaknak, melyeket nem kímélt kritikai írásaiban. Halála után anyagi és szellemi örökségéért is megindult a harc, és különféle találgatások láttak napvilágot írásaival kapcsolatban.
Könyvének svéd filmadaptációjának első része múlt héten érkezett meg a magyar mozikba, de már körvonalazódnak a hollywoodi feldolgozás részletei is, az már bizonyos, hogy David Fincher (Harcosok klubja) fog ülni a rendezői székben.
A tetovált lány kissé félrevezető cím, a magyar fordítás az angol változatot vette át (The Girl with the Dragon Tattoo), de az eredeti svéd cím nagyjából úgy adható vissza, mint A férfiak, aki gyűlölik a nőket (Män som hatar kvinnor). Az első könyv valójában nem a tetovált lány, Lisbeth Salander története, az ő sztorija a második részben válik hangsúlyossá.
Kiváló stílusérzékkel megalkotott krimiről van szó, mely képes mindvégig fenntartani az olvasó érdeklődését, ajánlása szerint függővé tesz, melyben van igazság. Valódi erejét azonban kemény társadalomkritikai éle adja meg, kendőzetlenül tárja fel a nőkkel szembeni agresszió társadalmi problémáját. Bár betekintést ad a szadizmus pszichopatológiájába is, a kérdés társadalmi kontextusba ágyazása révén válik mégis igazán gyomron vágóvá. Nem rejti véka alá, hogy a nőkkel szemben erőszak megítélése erősen kétséges alapokon nyugszik, a társadalmi konszenzus álságos módon általában szemet huny felette. A könyvben visszatérő statisztikai adatok a nők bántalmazásáról ijesztő képet festenek Svédországról és a nyugati társadalomról általában.
Bár voltak kritikák, melyek feminista regényként próbálták pozícionálni a művet, az makacsul ellenáll az ilyen jellegű kategorizálásnak. A szövevényes történet részleteibe nem mennék bele, nem szeretném elvenni senkitől az első olvasás feszült izgalmát.
A regény nem vérzik el a karakterek ábrázolásán sem, valamennyi figura jól megrajzolt, és világos motivációkkal rendelkezik. Mikael „Kalle” Blomkvist, aki mögött nem nehéz megsejteni a szerző idealizált énjét, a talpraesett és sármos oknyomozó újságíró szerteágazó nőügyeivel szinte intellektuális James Bonddá növi ki magát, és kiváló kontrasztot képez Lisbeth Salanderrel, a rejtélyes tetovált lánnyal, aki előtt nem maradhatnak rejtve a legapróbb titkok sem.
Kalle Blomkvist és Harisnyás Pippi – Astrid Lindgren ifjúsági regényhősei – köszönnek vissza jellemükben, mely allúziót a regény tudatosan fenntartja és építi. Lindgren meséi a szabad gyermeknevelés, a korlátozás nélküli felnőtté válás eszményei köré épülnek, melyeknek megkérdőjeleződik a létjoga ebben a torz világban, mely nem vesz elégtételt a szexuális zaklatásért, molesztálásért és még megannyi szörnyű jelenségért.
Lisbeth antiszociális lény, de kívül helyezkedése az őt durván megcsaló társadalmon morálisan messzemenőkig helyes döntés. Erkölcsi alapállása nagyon egyszerű, nincs olyan bűn, ami megtorlatlanul maradhat, és ha más nem hajlandó igazságot szolgáltatni, ő bizony szemrebbenés nélkül megteszi. És egy fiatal lány is képes lehet rá, hogy gyökeresen felforgassa a világot.
Ha valaki kissé figyelmesebben olvassa végig a regényt, és nem elsősorban a krimi vonalra összpontosít, hamar megtapasztalhatja, hogy itt a férfi és nő kapcsolatának és a szexualitásnak alapkérdései merülnek fel, a válaszok pedig nem adottak, azokat magunknak kell föllelnünk.

A magányos szamuráj - Miyamoto Musashi élete

William Scott Wilson: A magányos szamuráj

Általában kétkedéssel fogadom, ha egy nyugati ember ír a keleti kultúra szellemi mélységeiről. Mindig megvan az esély, hogy a szerző saját elitista szellemi fantáziálásait és útkeresését erőlteti bele egy tőle alapvetően idegen kontextusba. William Scott Wilson szerencsére nem ebben a csapatban játszik. Kiváló filológus és fordító, a japán kultúra és irodalom elismert szakértője és tanára, tudományos és ismeretterjesztő munkásságát világszerte (és ami fő: Japánban is) elismerik. A szamuráj filozófiával foglalkozó primer szövegek fordítása után a legendás kardforgatóról, Miyamoto Musashiról írott életrajza volt az első, úgymond eredeti munkája.
Megkapó a könyv stílusa, az ember nem is igen tudja eldönteni, hogy szakirodalmat vagy regényt tart a kezében. Ahogy lapozgattam, eszembe jutatta egy régi könyvélményemet, André Maurois Balzac életrajzát, melynél ugyanez a kellemes érzésem támadt. Itt véget is az összehasonlítás, a Musashi könyv jóval izgalmasabb, de nem szeretnék igazságtalan lenni, tény, hogy William Scott Wilson lényegesen cselekményesebb anyaggal dolgozhatott. Balzac nem vett részt hadjáratokban, és a halálig tartó kardpárbajok sem igen illettek a stílusához (bár kétség kívül sikeresebb volt a nőknél).
Miyamoto Musashi neve ismerősen csenghet a magyar olvasóknak, ha máshonnan nem is, de a 90-es évek elején népszerű lapozgatós könyveknek (hivatalos nevükön: interaktív regények) köszönhetően. A szamuráj kardja című kissé idegesítő ifjúsági kiadvány róla szólt.
A Japán kultúrában betöltött helye azonban nem csupán harcművészként elért eredményeinek köszönhető, irodalmárként, képzőművészként és szellemi útkeresőként is meghatározó egyénisége volt korának. Az örök ronin, aki a feudális Japán virágkorában sem volt hajlandó sosem feladni önállóságát, és halálig ragaszkodott a szabadságához. Elképesztő élettörténetében nem tudni hol végződik a valóság és hol kezdődik a legenda.
Musashi életútja egyben a férfivé válás nagy mitológiai története is. A fiú legyőzhetetlen harcossá érik, de a háború végső soron betegség, amelyet a szellemi önfejlesztés révén le kell győznie, és talán ez a gigászibb küzdelem.
Musashi élete során több száz párbajt vívott, ötször állt csatamezőn, ebből háromszor senki nem állt meg előtte, és soha nem talált legyőzőre. Számos halálos kimenetelű párbaj után élete második felében – noha nem kerülte a kihívásokat – már nem oltott ki egyetlen életet sem. Nem kötötte gúzsba tradíció, forma, vagy megmerevedett gondolkodásmód, ő egyszerűen csak győzni akart, akármivel is kerüljön szembe. A harcművészet lényege végső soron viszont nem az erő és a technika, sokkal inkább az önfejlesztés és önismeret.
Musashitól lehet tanulni a 21. században is.

http://book.hu/konyv/7195/A-maganyos-szamuraj.html

Halottnak a csók - True Blood 6.

Terebélyesedik a True Blood széria, a Halottnak a csók már a hatodik könyv a sorozatban, és ha ilyen ütemben jönnek ki a jövőben is Charlaine Harris regényei Magyarországon, hamarosan beérjük az eredeti nyelvű megjelenéseket (ha jól tudom, már a tízesnél tart kint a történet).
Értekeztem már korábban a Twilight jelenségről, mellyel kapcsolatban egész sarkos a véleményem, de ezzel a sorozattal kicsit bajban vagyok. A vámpír reneszánsz furcsa, de egyáltalán nem marginális vadhajtásával van dolgunk, melynek óriási sikerét nagyban segítette (legalábbis hazánkban biztosan) a tévésorozat is.
Sookie Stackhouse sztorija valahogy a műfajjal szembeni alapvető elvárások teljesítése mellett tudta elkerülni a „limonádévámpírság” buktatóit. Egész egyszerűen erőteljesebb a hangvétel és merészebb a felütés a szokásosnál. A vámpír figurája a sziruposítás ellenhatásaként itt visszaköveteli magának talán legelemibb attribútumát, a túláradó szexualitást. A vámpír erotikus oldalát Stephenie Meyer és követői – ha nem is tagadják, de – finoman elmossák, ami valószínűleg Charlaine Harris malmára hajtja a vizet. A szex és erőszak erős oppozíciója és kölcsönhatása adja meg a True Blood eredetiségét, és rengeteg olyan olvasót és rajongót is bevonz, akik nem különösebben lelkesednek a vámpíros irodalomért.
Érdekes tendencia, ahogy a kezdetben tisztán vámpíros sztori egyre több fantasy elemmel kezd operálni, természetfeletti és mitikus lények egész sorát vonultatja fel lassan. A kisvárosi környezetben előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy van valamilyen különleges képessége. Sokan fanyalognak emiatt, de a sorozat sikere Sookie Stackhouse karakterén áll vagy bukik, ameddig az ő figurája nem veszít erejéből és különlegességéből, addig vélhetőleg kevesen lesznek hűtlenek a True Bloodhoz.
A Halottnak a csókról eddig igencsak megoszlanak a vélemények. Főleg a rajongók fogalmaztak meg erős kritikákat, melyekben pont a szexet hiányolják az új epizódból. A sztori ettől eltekintve hozza az előző részek színvonalát, és mindenképpen el kell olvasni, hiszen még idén jön a hetedik a rész is…

http://book.hu/konyv/19766/Halottnak-a-csok.html