Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Böszörményi Zoltán: Az éj puha teste

Azt hiszem a hangulat volt az eredendő oka, hogy a kézbe vétel és a tartalom elolvasása után úgy döntöttem, elolvasom ezt a könyvet. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a könyv, sőt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy hangulat kell hozzá. De ha az megvan, akkor letehetetlen. Észre sem veszed, és úgy repülnek az ujjaid között a lapok, hogy a végén magad sem érted, hogy lehet ilyen rövid 600 oldal.
A történetről csak annyit árulnék el, hogy nem egy könnyen levezethető limonádé, és itt nem arra gondolok, hogy annyira szövevényes. Tulajdonképpen nem sok minden történik a könyvben, csak a sok szereplő bemutatása hoz némi csavarintást az olvasó agytekervényeire. Majdnem minden újabb történés egy új szereplő nézőpontját tárja fel, vagy éppen homályosítja ködössé az amúgy egyszerű vonalvezetés színterét. Böszörményi Zoltán jól ért hozzá hogyan kell megkavarni az álló vizet. Művének egyik érdekessége, hogy könyvet írt a könyvbe. Az egyik szereplő ugyanis utazásainak és az előtte álló egész embert kívánó feladatainak tükrében – és egy kisebb lelki béke reményében – könyvet vásárol a reptéren. Könyv a könyvben. Ez a körülbelül 200 oldalas szösszenet tulajdonképpen egy nagyon jól megírt krimi.
A másik érdekessége - és talán ezért érdemes elolvasni ezt a könyvet - hogy olyan dolgokat feszeget, amik az átlagembert már nem nagyon hozzák lázba. Hétköznapi tévelygéseink során egy kávé mellett az ember elbeszélget olyanokról, mint politika meg vallás, de közel sem olyan szenvedéllyel és átéléssel, mint az író. Beleette magát az emberi természetbe az elidegenülés. Két mondatban képesek vagyunk rövidre zárni az ilyen irányú beszélgetéseket. Böszörményi Zoltán minduntalan olyan helyzetbe hozza szereplőit, hogy ilyen és hasonló témákról kifejtsék álláspontjukat. Az ember, aki az iskolázottság teljes hiányában képes vitába szállni tanult kollégájával, saját szemszögéből tudja bemutatni a társadalmi berendezkedés hiányosságait. Minden nézőpont kérdése, és ez végig visszaköszön az egész regényben. Elmélkedő könyv egy olyan korban, melyben már lassan-lassan kihalt az elmélkedés művészete.
Mindezek mellett hihetetlen jól ír a szerző. Annyira jól ragadja meg a témát, hogy látszik, életének apróbb rezdülései elevenednek meg az oldalakon. Érdekes látni mennyi mindent tud megélni az ember, és hogy ez a sok történés, érzés, botlás, öröm, szabadságvágy, szerelem mennyire hatalmas erővel bír. Maradandó emlék.

Articsóka

Felhívás!!! - Az irodalmi dicsőség elviselhetetlen könnyűsége

Most híres íróvá válhatsz... és még írnod sem kell hozzá!

Híres író szeretnél lenni, de túl lusta vagy megírni egy regényt? Maximálisan megértünk Téged! Egy regény elkészítése hosszú hónapok, vagy akár évek munkája lenne. De most itt a lehetőség, hogy minimális energiaráfordítással Te is sütkérezz az irodalmi dicsfényben! Küldd el a Könyvbarátok facebook oldalára leendő regényed címét és első mondatát, és bízd magad a nagyérdemű közönség véleményére. Ha a te műved zsebeli be a legtöbb lájkot, akkor megnyered a Kezdő írók kézikönyvét, hogy sikerrel befejezhesd a sokak által várt alkotásodat! Tehát cím és első mondat – Ennyit kell csak tenned az irodalmi örökkévalóságért…

A játék részleteiről itt tájékozódhatsz.

Nem! Nem! Soha! Avagy Trianonról – korrekt módon

Kilencven évvel nagy nemzeti tragédiánk után egy olyan korban élünk, amikor azt kell tapasztalni, hogy Trianon lassan üzletté válik hazánkban. Mind a jobboldalon, mind a baloldalon (természetesen ilyen-olyan formában) Trianon megközelítésével komoly bajok vannak. Egyesek szeretnék kisebbíteni, elbagatellizálni az esemény jelentőségét (mi több: egyes falragaszokon már odáig elmerészkedik a magyar humor, hogy javasolják a maradék területek elcsatolását is…), míg mások orbitális méretűvé növelik a tragédiát – világméretű összeesküvéseket (zsidók, szabadkőművesek stb.) sejtetve a béke hátterében. Mindamellett az olyan pólók, zászlók, lemezek, matricák, poszterek, kendők, sálak stb. melyek a történelmi Magyarországot ábrázolják, manapság igen kelendővé váltak – sőt: az egyik nemzeti rockegyüttes arra ragadtatta magát, hogy Trianonban tartson koncertet. Ez az eset akarva-akaratlanul is arra az anekdotára emlékeztet, mikor a halotti tor során az egyszeri parasztember jól berúgott és megkérdezte a gyásznéptől, hogy „Hol van a menyasszony?”. Tény: Trianonra emlékezni kell, úgy mint Voronyezsre, Aradra, Mohácsra, Muhira stb., mert nemzeti tragédiáról van szó. De a nagy üzleti lobbi, ami ma körülveszi hatalmas ködöt is gerjeszt maga körül, ami elhomályosítja az átlagember látását. A köd gerjesztésében hatalmas a felelőssége a dezinformáló internetes oldalaknak, önjelölt historikusoknak, rovásírásos avatár mögé bújó fórumozóknak, tizenéves szálasista Youtube-videó feltöltőknek…
Ebben a (szerintem elkeserítő helyzetben) örvendetes, hogy valaki végre a szakma oldaláról igyekszik ösvényt vágni a félinformációk és hazugságok dzsungelében – méghozzá egy elég éles bozótvágóval! Ablonczy Balázst a történelmi szakirodalom olvasóinak nemigen kell bemutatni: Teleki Pál életrajzával szinte „berobbant” a szakmába. Trianonnal nem első ízben foglalkozik: az M1-en már készített egy nagyon színvonalas dokumentumfilm-sorozatot neves történészekkel közösen a témáról (Trianon-szindróma címmel). Jelen kötete (Trianon-legendák) egy tanulmánykötetben már esszé formájában szerepelt (Romsics Ignác szerk.: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről), s már akkor érződött róla, hogy nagyobb terjedelmet kíván. Most a Jaffa Kiadó gondozásában, ízléses borítóval, szakszerű és bőséges lábjegyzetekkel ellátva ott virít a könyvesboltok polcain. Ablonczy (bár korábbi publikációiból már ismerhetjük, hogy melyik politikai oldallal szimpatizál) jelen kötetben pofozkodik jobbra is és balra is. Megvilágítja Kis- és Nagy-Trianon különbségét (én magam is megdöbbentem, hogy milyen sűrűn összekeverik a kettőt – sőt, a kötetből kiviláglik, hogy most már egy harmadik épület is bezavar a képbe…), Apponyi Albert béketárgyaláson betöltött szerepét, Clemenceau magyarokhoz fűződő viszonyát és kapnak a fejükre azok a fránya szabadkőművesek is (és persze kiderül, hogy miként is működött a világháború alatt ez a sokak által túlértékelt társaság…).
Amikor elolvastam, akkor végre először remény töltött el a témával kapcsolatban: van kiút. Úgy hívják, hogy szakszerű tájékoztatás. Kár, hogy ez az írás is itt, az interneten csak pusztába kiáltott szó. Ablonczynak viszont szurkolok! Még több ilyet!


Tantris

Stieg Larsson: A kártyavár összedől

Lisbeth Salander és Kalle „Köcsög” Blomkvist története a végéhez ér. Kicsit fájdalmas ez, mivel pontosan tudjuk, hogy már nem lesz folytatás. A főbb történetszálak elvarratnak, de marad még nem kevés apróság, melyekre alighanem sosem kapunk választ. És van néhány görény karakter is, akinek még járt volna egy tisztességes arculcsapás.
De – nagy közhely – az élet kegyetlen, és Stieg Larsson már nem ajándékozhat meg minket több Millennium sztorival.
A könyv tartalmáról nem árulok el semmit, egyszerűen túl jó, túl izgalmas a szöveg ahhoz, hogy bárkit is megfosszak az első olvasás örömétől.
Most a harmadik epizód végeztél ezt a bejegyzést inkább arra szánnám, hogy mérleget vonjak, mit is adott nekünk ez a tragikusan fiatalon elhunyt svéd szerző.
A történet kemény társadalomkritikai éléről már beszéltem az első kötet kapcsán, ahogy pörgő cselekményvezetéséről is.
Én személy szerint sokat tanultam a sorozatból Svédországról, és a törvénytisztelet egy olyan – jellegzetesen észak-európai – formájáról, mely hazánkban elképzelhetetlen. A törvényeket be kell tartani, az alkotmányosság és a demokrácia nem csak üres szavak, elkoptatott politikai reklámszlogenek.
Mikael Blomkvist bevonul a halhatatlan irodalmi hősök sorába, aki egy olyan mára megkopott és lejáratott férfiideált testesít meg, melynek napjainkban nemigen ismerik el létjogosultságát. Egy férfi, aki elvei szerint cselekszik. Egy férfi, aki szereti és tiszteli a nőket. Egy férfi megalkuvás és megbánás nélkül, aki ráadásul még dohányzik is.
Feminista oldalról a sorozat kapott hideget és meleget egyaránt, negatív kritikákat főleg Blomkvist karaktere miatt. Ez viszont nem egy szirupos vámpírtörténet vérszegény figurákkal, ebben a regényciklusban – és ez a szórakoztató irodalomban ritka – tétje van a dolgoknak.
A nőkkel szembeni agresszió, a mélyre temetett, de létező előítéletek és sztereotípiák még ma is szedik áldozataikat, és az elhazudott nagy emancipált világ törékeny és megmosolyognivaló illúzióvá zsugorodik.
A Millennium trilógia könnyen válhatott volna áldozatirodalommá (bá lehet, hogy maga a szó nem létezik, a jelenség markánsan jelen van), egy sanyarú sorsú lány kálváriájának megrázó beszámolójává, de nem lett azzá. Lisbeth Salander bármilyen kegyetlenségeken ment is át, távol áll tőle a romantikus regények bárgyú módon siránkozó hősnőinek világfelfogása. Az ő értékrendje egyszerű és megkérdőjelezhetetlen: a bűnök nem maradhatnak büntetlenül, és ha nincs más, aki az igazságtalanságokat megtorolja, akkor megteszi ő. Ha kell intelligenciával és szakértelemmel, vagy ha másképp nem megy, akkor golfütővel, de igazából egyre megy.
Blomkvist és Salander látszólag végtelenül különböző személyiségek, de a morálról ugyanúgy gondolkodnak, ez a kettőség a regények dinamikáját alapjaiban meghatározza. 
A sorozat a férfi és nő szexualitásának alapkérdéseit is felveti, és ráébreszt minket, hogy a párkapcsolatról alkotott elképzeléseink legfeljebb saját nyomorult életünk igazolására elégségesek. Gondolok itt Blomkvist és Erika Berger rendhagyó kapcsolatára, vagy Salander biszexualitásáról alkotott nézeteire.
De végső soron minden mindennel összefügg, a női és férfi szerepekről alkotott elavult társadalmi konvenciók okozhatják (és gyakran okozzák is) a legnagyobb károkat.
Összegzésképpen: A Millennium trilógia élvezetes olvasmány volt, melyben valódi morál csillant meg, és ez megbecsülendő ritkaság.

Afrikai szafari - A vadon érintése

Afrikai szafariAz albumokat tartottam mindezidáig a legperverzebb könyveknek. Egyszerűen meg tudom indokolni miért: azért, mert egyszerűen feleslegesek. Általában karácsonyra kapjuk őket olyan rokonoktól, akik vagy nem voltak túl kreatívak, vagy nem ismernek minket eléggé, és ennek köszönhetően a polcaink egy idő után elkezdenek roskadozni teljesen felesleges, ellenben nagyon könnyen porosodó és baromi nehéz kiadványok súlya alatt.
Most azonban revideálom a nézeteimet, mert találtam olyan albumot (na jó, inkább művészi fotógyűjteményt), amit szívesen tudnék a polcomon.
Ez az Afrikai szafari.
A két szerző fotográfus, Peter és Beverly Pickford Afrikában születtek és nevelkedtek. Ugyanaz a szenvedély vonzotta őket ehhez a rejtélyes kontinenshez, mint amit annak idején Hemingway is érezhetett, de ők nem vendégként, hanem otthonukként ismerték meg ezt a csodás világot.
28 éves fotográfusi és szerzői tapasztalatuk pedig hozzásegítette a házaspárt, hogy olyan módon meséljenek nekünk képeik által Afrikáról, ahogy még sohasem láthattuk azt.
Van valami misztikus vonzerő, ami a férfiakat a szavanna végtelen tájaira csábítja, valami ami megül a lélekben, és nehéz tőle szabadulni. Talán az ember és természet ősegységének illúziója hiteti el velünk, hogy még megadathat számunkra a kompromisszumok nélküli szabad élet, és belső harmónia saját háborgó lelkünkkel.
(Noha már régről tudjuk, hogy emberben nincs semmi természetes.)
De hogy ne legyek ilyen végtelenül fennkölt, az általam ismert abszolút „ultimate” fantázia Afrikával kapcsolatban: Elefánthátra pattanni zebramintás rövidgatyában (Nem saját ötlet – köszönet érte F.Zs-nek – alias Ombre).
Kevés fotóalbumra merném azt mondani, hogy addiktív, de ez erre a kiadványra maximálisan igaz.

Eric Bogosian: Plaza

Eric Bogosiant a legtöbben valószínűleg mint színészt ismerik. Illetve ha nevét nem is, de az arcát biztosan. Ő volt Woody Allen testvérének ortodox zsidó férje az Agyament Harryben, és őt robbantotta atomjaira Steven Seagal a Száguldő erőd végén. Hazájában viszont inkább mint tehetséges komikust, és egyre inkább mint írót tartják számon. Első regényével elég magasra tette a lécet, egyedi hangvételű és borzasztóan pesszimista szerzőként debütált.
A Plaza laza stílusának ellenére kőkemény kritikája a fogyasztói kultúra által kreált elembertelenedett világnak. Bogosian regénye a bevásárlóközpontot írja le, mint a funkcióját vesztett közösségi teret, ahol egzisztenciájukat vesztett félemberek bolyonganak, és próbálkoznak öndefiniálással egy olyan közegben, ahol már a lázadás is régen termékké vált.
Nincs kiút, nincs remény és nem marad semmi, ami értelmet adhatna üres életüknek. A legbántóbb a regényben mégis az, hogy valójában nem döbbenünk le, nem érzünk kellemetlen szorítást a gyomrunk tájékán, mert egyszerűen már tragédia sem maradt, ahogy a szereplőknek, úgy nekünk sem. Ilyen a világ, és mi magunk is ebben a pocsolyában dagonyázunk.
De nem elégszik meg azzal Bogosian, hogy a pénzkultuszt állítja pellengérre, mert ez a kisebbik – és nem is éppen frissnek mondható – probléma. A valódi rabszolgaság ott kezdődik, hogy a pénz elköltése, vagyis vágyaink irányultsága is előre eldöntött, a módszeresen megtervezett reklámhadjáratok és a marketingszakemberek által generált agymosás egyéb módozatai sötét kegyetlenséggel veszik el tőlünk a választás lehetőségét.
Hiába próbálja mindenki görcsösen bizonygatni a regényben, hogy ő a kivétel, ő különb a többinél, ő kiemelkedik ebből az alaktalan és jellegtelen embermasszából, de a fogyasztói kultúra kemény zsarnok, magunknak emelt börtön, melybe nem süt be a nap melengető fénye, ahogy a plázavilágítás neonja alatt sem lehet lebarnulni.
A drogfüggő anyagyilkos, a múltjával viaskodó biztonsági őr, a művészjövőről álmodozó lusta kamasz, a szexmániás családapa is csak szem a láncban, mert ahogy Illyés írta: „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”

Híres irodalmi kocsmák - Top 5

 

1. Arany Tigris (U Zlatého Tygra)Bohumil HrabalArany Tigris
Maradjunk továbbra is a sörkultúra Mekkájában, Prágában időzve. Nem is kerülhetett volna más az első helyre, mint a legendás Arany Tigris.
Bohumil Hrabal – aki életének tekintélyes hányadát töltötte e nagyszerű intézményben – szelleme most is elevenen él ebben a kocsmában. Több ez mint kocsma. Szent, kultikus hely, kezdet és vég, ahol a sörhab mögé tekintve megláthatjuk, vagy talán csak megérezhetjük a nagy emberi igazságokaHrabal, Clinton, Havelt.
Az agancs alatti kis asztal misztériuma elragad minket, és utazunk át téren és időn, életünk átzuhan a hrabali univerzumon, de csak semmi pánik. Kortyoljunk még egy kicsit a hűs pilzeniből és figyelmezzünk tűnt mesterünk szavaira: „A stresszhelyzetek elleni legjobb védekezés, ha az ember újra és újra az éber nirvána állapotába hozza magát.”

Figyelem, a szentély 3-kor nyit és 3 óra 1 perckor már tele van, és ez zárásig aligha változik.

2. Kehely (U Kalicha) - Jaroslav HašekKehely
Irány Prága, és ha már ott járunk, térjünk be a Kehelybe, ahol Švejk, a derék katona is szívesen legurított pár korsóval, ha módjában állt.
A Kehely Hašek idejében tisztességes füstös kiskocsma volt bármiféle rendkívüli érdekesség nélkül, de ahogy a derék katona a fordítások révén elindult világhódító útjára, úgy emelkedett a hely nimbusza is. Sajnos az eredeti berendezésről még képek sem maradtak fenn, és bár az új design tükrözi a békeidők bohém világát, valami azért mégis hiányzik a hamisítatlan irodalmi hangulatból.
De ne legyünk telhetetlenek, a Kehely azért mindig a Kehely marad.

3. The Eagle and ChildJ.R.R. Tolkien és C.S. LewisThe Eagle and Child
St. John's College tulajdonában lévő The Eagle and Child pub kicsi, keskeny, de szerénységében is tiszteletet parancsoló épület Oxfordban, ahol már a 17. század óta gyülekezhetett és ihatott az egyetemi népség kedvére.
Itt tartotta gyűléseit az Inklings nevű irodalmi csoportosulás, mely olyan embereket tudhatott tagjai között, mint J.R.R. Tolkien, C.S. Lewis és Hugo Dyson, hogy csak a híresebbeket említsem.
Tőlük teljesen függetlenül az utóbbi időben Norman Colin Dexter angol bűnügyi regényíró is gyakori vendége volt e híres intézménynek.
Arcunkba vág az eleven irodalomtörténet szele, ha a Rabbit Room-ba belépve elképzeljük, ahogy a fantasy atyjai a sűrű pipafüst homályában harsányan vitatkoznak az egyik asztalnál.

4. Deacon Brodie's TavernRobert Louis Stevenson
Edinburg óvárosában áll a Bank Street és a Princess Street sarkán a Deacon Brodie’s Tavern, mely nem túl meglepő módon Deacon William Brodie (1741-1788) után kapta a nevét, aki nappal tisztes városi polgárként élte mindennapjait, tagja volt a városi tanácsnak, és mint elismert mesterember zárakat készített és kulcsokat másolt. De éjszakánként, hogy nőkkel és szerencsejátékkal kapcsolatos passzióinak költségeit fedezni tudja, sötét lelkű bűnözőként járt házról házra az általa készített kulcsokkal.
A dolog kiderült, és végül akasztófán fejezte be pályáját a férfiú, noha egy speciális fémgallér segítségével megpróbálta kijátszani az akasztást, de ez a fejlesztése kudarcot vallott.
Robert Louis Stevenson felfigyelt a történetére, és róla mintázta meg Dr. Jekyll és Mr. Hyde figuráját. A sztori ugyan kissé izgalmasabbra sikerült a valóságosnál, de ezen valószínűleg senki sem bosszankodik.
A kétszintes épületben alul találjuk a bárt, fölül pedig étterem működik. Az árak borsosak ugyan, de a hangulat megfizethetetlen.

5. Davy Byrnes Pub – James Joyce

Irodalmilag érdekes ír kocsmákkal rengeteg ilyen ötös listát meg lehetne tölteni, sőt ha csak Joyce-t vesszük, akkor is nyugodtan ide kerülhetne még sok kocsma, mondjuk a Duke Pub, vagy az O’Neills. Bizony az írek szeretik a minőségi italokat, az irodalmárok pedig talán túlságosan is. Bár tudvalevő, hogy kocsmákat nem az alkohol, hanem a kulturális élvezetek miatt látogatjuk.
A Davy Byrnes-t Dublinban, a Duke Streeten találjuk, ahol már 1789 óta áll a vendégek szolgálatára.
Byrne úr 1889-ben vette át a helyet, és nevét azóta is viseli az intézmény.
Joyce előszeretettel látogatta, és itt tartoztatták le egyszer Brendan Behant költőt, aki híres volt a kissé túl lelkes fogyasztási szokásairól.

A Davy Byrnes rendkívül népszerű a turisták körében, különösen a Bloomsday (június 16.) során számíthatunk tolongásra és cizellált irodalmi káromkodásokra.

Tiltott út sok bukkanóval

Javier Sierra: A tiltott út

A fiatal spanyol szerző már túl van néhány nagy nemzetközi sikerkönyvön. A titokzatos vacsora című regényével nagyon ügyesen lovagolta meg a Da Vinci-kóddal megindított hullámot, és ügyesen pozícionálta magát valahol Umberto Eco és Dan Brown között.
A konspirációs irodalomnak mindig elég nagy volt a felvevőpiaca, és gyakorlatilag nincs olyan elborult ál- vagy féltudományos elmélet, amely ne rendelkezne komoly bibliográfiával.
A titokzatos vacsorában Javier Sierra Leonardo legendás festményéről rántotta le (újra) a leplet. Merész következtetéseinek tudományos alaposságát pont a szerzői szabadságra hivatkozva felesleges és az irodalomtól idegen lett volna kritizálni, A tiltott út esetén viszont már nem lehetünk ennyire elnézőek, lévén nem regényről, hanem esszégyűjteményről van szó.
„Ha ezt az utat végigjárod, máshogy nézed a világot” – olvashatjuk a borítón. Ez a kissé fellengzős kijelentés csak akkor bizonyulhatna igaznak, ha el is hisszük a könyv minden szavát, melytől azért óva inteném a tisztelt olvasót. A szöveg egyébként egyszerű sémát követ, a szerző utazásai során kis filológiai kutatásokat folytatott, melyek alapján szépen sorban a történelem- és irodalomtudomány szinte minden ténymegállapítását sikerül cáfolnia. Javier Sierra valóban széleskörű műveltséggel rendelkező, érdeklődő és furcsa prekoncepcióktól nem elvakított szerző – ebben különbözik az áltudományos misztikus-spirituális kommersz irodalom tipikus képviselőitől –, de a következtetései néha brutálisan hajmeresztőek.
Engem valahogy nem győztek meg az érvek a templomos lovagok amerikai jelenlététről, ahogy Kolumbusz eltitkolt útjáról sem, de az végleg betette a kaput, amikor az Iliászról kezdte el a szerző bizonygatni, hogy az valójában nem más, mint asztrológiai szimbólumgyűjtemény. Ezek után mintha Homérosz ábrázata is kissé elkomorult volna itt a blog jobb oldalán…A tiltott út
Ugyanakkor nem tagadom, a könyv a bosszankodásom ellenére is lekötötte a figyelmemet, de valódi értéke inkább kérdésfelvetéseiben, és nem a válaszaiban rejlik. Hosszú ideig kerestem az összekacsintás lehetőségét a szerzővel, mivel képtelen voltam elhinni, hogy egy olyan józan gondolkodásúnak tűnő filosz ennyire furcsa véleményekre ragadtathatja magát. De a szöveg nem kacsintott vissza rám.
Elsősorban Indiana Jones lelkületű bölcsészeknek ajánlom, mert titkok nyomába eredni kellemesen borzongató dolog még akkor is, ha végül semmit sem talál az ember…