Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Nobel-díj és bájdorong

Camilo José Cela ellentmondásos figurája a világirodalomnak. A konzervatív arisztokrata (teljes nevén: Camilo José María Manuel Juan Ramón Francisco Javier de Jerónimo Cela y Trulock) Franco oldalán vett részt a spanyol polgárháborúban, márpedig tisztességes irodalmár nem rokonszenvezik a diktatúrával.  Cela 1989-ben kapta meg a világhírt jelentő irodalmi Nobel-díjat Pascal Duarte családja című regényéért, emellett több állami kitüntetésben is részesült, valamint neki ítélték a legrangosabb spanyol irodalmi díjat, a Planetát, és az ezzel járó komoly pénzjutalmat. Kevéssel halála előtt plágiummal vádolták meg, és bár a bíróság felmentette, az irodalmi reputációja megsínylette a történteket. Ma is vita tárgyát képezi filológusok körében, hogy mennyire voltak jogosak az őt ért vádak. Megvallom őszintén, bár már sok jót hallottam Pascal Duarte történetéről, még nem sikerült elolvasnom.
A napokban viszont a kezembe akadt egy furcsa kis könyv a Tabu erotika sorozatból, melyen Cela neve volt feltüntetve szerzőkét, ezzel a címmel: Az archidonai bájdorong. Vékony kis könyvecske, a rajzos mellékletekkel együtt sem tesz ki többet ötvenegynéhány oldalnál.
Egy spanyol kisvárost egy furcsa történés tartja izgalomban, a helyi moziban (vagy talán flamenco előadáson?) egy ifjú hölgy keze elkalandozik a sötétben, és kellemes élményben részesíti a mellette ülő fiatalembert. De a túláradó öröm fizikai megnyilvánulása nyakon loccsantja még a két sorral hátrébb ülő mozilátogatókat is. Természetesen jön a botrány, közszeméremsértés, bíróság. De éppúgy jön az ellenhatás is. A fiatalember páratlan teljesítményét sokan a spanyol férfierő hazafias megnyilvánulásának tartják, és ebben vélik felfedezni a térség felvirágoztatásának lehetőségét. Versek és publikációk születnek a csodás, példaértékű hímtagról…
A kőkemény szarkazmus mókássá teszi az irományt, és szerencsére nem is olyan hosszú, hogy ráunjunk nem is kicsit beteg hangulatára. De ami miatt mindenképpen érdemes beszerezni a könyvet, az a végén található kihajtható melléklet, melyben különböző méretarányban tekinthetjük meg a címszereplő bájdorong sematikus ábráját. Ez a BKV egyes járatain nagyon hasznos segédeszközünk lehet a vitás kérdések kulturált megoldásában.

„Lőccsé dagadt tag, ádáz hímtag-attak,
égig ragadtak, lám, a hév tirádák
a nagy Camilo tizennégy során át,
s belőled vérbő félistent faragtak!

Méltó utóda sok vitéz arabnak,
Granada földjén sorjadó profán ág,
kinek láttán a kényes úri dámák
szívükhöz vagy a puncijukhoz kapnak!

Álljon soká emlékműved! A kéjtó
s a rúd, amelyre bőrvitorlák kúsznak,
mind Pindarosz lantjára volna méltó.

Helytállni kész fasz! Ellenség hiába
emelne rád kezet: egy andalúznak
a bátorsága sosem száll inába.”

Nem létező könyvek tára 2.

Íme, újabb megtekintésre érdemes nem létező könyvek a Könyvbarátok facebookon meghirdetett játéka nyomán. Még lehet és érdemes pályázni, csak egy könyvcím és kezdőmondat, ennyi az ára az irodalmi örökkévalóságnak!

Csiszár László
Táncolj te is, kukacka!
"Neve? - ismételte meg a rendőr immár harmadszor."

Azok a bizonyos 90-es évek elevenednek meg Csiszár László regényében. Érdekes korszak mely mostanában talán sokkal távolabb van annál, mint amilyen közel van valójában, noha ott voltunk, átéltük ezeket az időket. Furcsa világként köszön vissza mindez a Táncol te is, kukacka! lapjain, mely világot az elképzeléstelenség és az artikulálatlan vágyak hatják át. Felmerülnek lényegi kérdések a szabadság természetét illetően, de a könyvet olvasva a frenetikus irónia mögött is ott látjuk az alapvető kétségbeesést, hogy újonnan elnyert életünk máris ragadozók martalékává válik. A regény a meglopott lázadás eszményének kései apoteózisa, melyben ott lobog még – ha rezignáltan is – az ősi szabadságharcos tűz, és az éj sötétjén át üvölt felénk a kulcsmondat: „Én nem táncolok.”
A könyv könnyed humora ellenére komoly feladatra vállalkozik, szembesít minket saját életünk történelmi fundamentumával, azokkal a bizonyos 90-es évekkel. Kis utazás az időben, de annál nagyobb az emberi lelkekben.
Nagy mű a könnyed szórakoztatás köntösébe bújtatva.

Tóth Zsuzsa
Engem ne várjatok!
"Warren egyelőre élvezte a nap melegét, igyekezett nem gondolni a mögötte elterülő tájra, mely jelenlegi formájában leginkább Warhol ’129 halott!’ című képére emlékeztette, illetve a rá váró éhhalálra, mely lassan, de biztosan bekövetkezik, amennyiben nem sikerül béta-hím képességein fejlesztenie."

A világban valami nem stimmel, és bár a probléma nagy (sőt, olybá tűnik, olyan nagy, hogy körvonalazni sem lehet), a legkevésbé sem az ifjú Warren feladta, hogy megoldja azt. Warren nem született hősnek, nem hisz a sorsban úgy általában, a sajátjában pedig még kevésbé. Elveszett ember, aki a rezignáció, stagnálás és kétségbeesés hullámai között vergődik, de ezt is minden meggyőződés vagy pátosz nélkül. Warren a tragédia nélkül elbukott hétköznapi ember, aki nem vár és nem is várhat már semmit az élettől. De a történet mindig erősebb, mint maga az ember, és ha belekeveredünk valahogy, akkor már senki sem menthet meg minket. De vajon Warren megmentheti a világot, melynek legszívesebben pusztulását kívánná?
Tóth Zsuzsa végtelen szarkazmussal tiszteleg az anonim hősöknek, akik izzadtan buknak a felszínre reggelente émelyítően kusza álmaik tengeréből az ágyukban, és tudják azt, amit mi már sejteni sem merhetünk. És hogy mi is az, erre talán választ ad a regény, de ahhoz jól kell feltennünk kérdéseinket.
Az Engem ne várjatok! melankolikus lemondás egyszínű világunkról, és óvatos puhatolózás egy élhető élet reménye felé. Igazi kultkönyv, az utóbbi évtizedek populáris kultúrájának grandiózus szintézise, melyben Warholtól a facebookig fellelhetjük identitásunk gyökereit.

Bovaryné a Playboyban

A Playboy messze túlmutat saját határain. Az ízlésesen erotikus fotóiról híres nyuszis magazin soha nem zárkózott el az innovatív elképzelések megvalósításától, néha bizony túl is lőttek a célon. Elég csak a mexikói Playboy Mária sorozatára gondolnunk, mely igencsak kiverte a biztosítékot a katolikus egyháznál és a keresztény közösségeknél, és talán tényleg nem ez volt a legnyerőbb ötlet a lap történetében.
Hugh Heffner azonban amellett, hogy örökifjú kujon, és a női nem elkötelezett, dedikált rajongója, most kultúramentő, kultúraközvetítő szerepet is magára vállal, hiszen az amerikai Playboy a Bovaryné rövidített változatának leközlésébe kezdett.
A regény 1856-ban jelent meg először folytatásokban, és tartalmáért a szerzőnek szembe kellett néznie a vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. A vidéki asszony, aki tehetetlen férje helyett más férfiaknál keresi a lelki és testi szenvedélyt, a nagy érzelmeket, hamar a világirodalom nagy nőalakjai közé emelkedett.
Heffner többször kijelentette, hogy mindenidők legbotrányosabb könyvének tartja Flaubert klasszikusát, mely tökéletesen kompatibilis a nyuszis magazinnal. Na jó, lássuk be, a Playboyt ezentúl sem a szépirodalmi csemegeként fogjuk fogyasztani, ismerjük az „én csak a cikkek miatt olvasom” megjegyzés mögött rejlő hipokrita attitűdöt. Bár most a 21. században, amikor meztelen női idomokkal nem olyan nehéz összefutni, mint a sötét 60-as években, a magazin nimbusza mégis magasan szárnyal, talán épp az ilyen húzások miatt.
De nyugodtan engedjük el a fantáziánkat: vajon milyen tartalommal ment volna a Playboy 19. században? Friss versek Baudelaire-től, egy-két szaftos Balzac novella (bár a jó öreg Honoré biztos szerkesztőként is közreműködött volna). Az impresszionisták pedig gyártották volna a szaftos grafikákat fűzőt viselő szépségekről, középen egy kihajtható Degas. Kemény lett volna!
Egy elvetemült iparművész vagy tipográfus igazán megpróbálkozhatna egy ilyen tisztelgéssel, én biztos megnézném, a magyar verzióba pedig már bele sem merek gondolni…

Nem létező könyvek tára 1.

A Könyvbarátok a facebookon játékot hirdetett, mely során bárki irodalmi sikerekre törhet komoly energiabefektetés nélkül. Mindössze egy könyvcímből és egy első mondatból álló pályamunkák versenyeznek a dicsőségért és persze a nyereményekért. A játék még tart, aki kedvet érez, pályázzon, és élvezze az irodalmi dicsőség elviselhetetlen könnyűségét.
A játék részeként elétek tárom néhány (még) nem létező könyv kritikáját, melyeket a cím és kezdőmondat alapján írtam meg. Ezért előzetesen is elnézést kérek a szerzőktől, lehet hogy nem találtam el pontosan műveik szellemiségét, de lássuk be, nem is volt könnyű dolgom…
Ha elnyerte a tetszéseteket valamelyik regény, akkor szavazzatok rá a facebookon (tetszik gomb), ezáltal is buzdítva a szerzőt a nagy mű befejezésére.

Czira Attila
A Bestia
„San Francisco utcái nagyon nyugodtak e korai időszakban.”

Hamisíthatatlan noir krimi Czira Attila könyve. San Francisco lüktető nagyvárosának megkopott fényeiben bontakozik az izgalmas történet, melyben a főhős kénytelen feltenni magának a kérdést: Vajon hihet-e még egyáltalán a szemének, vagy gondosan felépített élete visszavonhatatlanul összeomlik.
A démoni nő, a bestia figurájának invenciózus újrarajzolásával a szerző megidézi a két háború közti korszak pusztító dinamikát képviselő nőalakját, a klasszikus vampot. A vámpírregények korában ez a gyilkos nőiesség valahogy sokkal félelmetesebb, mint bármilyen mesebeli vérszívó.
A Bestia filmszerű ábrázolási technikája, áradó expresszionizmusa lüktető, szuggesztív atmoszférát teremt, mely érdekes módon játszik össze az általa (újra)teremtett város, San Francisco hangulatával.
Összegezve: San Francisco városa még sosem volt ennyire sötét, mint ahogy a mély rettegés sem volt még soha ennyire kézzelfogható. Magával ragadó történet, kizárólag erős idegzetűeknek.   

Balló Gábor
Lendkerék és vasakarat
„Kihúzva a 40cm-es acélkést Emily szívéből vette észre, hogy egy csepp vér sincs rajta.”

William Gibson Neurománc című művével egészen újszerű dimenziókba emelte a sci-fi műfaját, ha nem is előzmények nélkül, de az elsők között írt olyan fogalmakról, mint a kibertér, virtuális valóság vagy a génmanipuláció. Orwell még a totalitárius államot érezte fenyegetőnek, míg Gibson a multinacionális cégek agymosó tevékenységét prognosztizálta.
Nagy elődeihez hasonlóan Balló Gábor könyve is félelmetes dimenziókat feltáró negatív utópia, az elembertelenedés sors- és létpusztító hatásának kegyetlenül élesen megrajzolt látlelete. De a fenyegetés immár nem egy külső fékevesztett hatalomban keresendő, hanem az ember belső késztetésében, hogy önmagát rabszolgává degradálja.
De hogyan jutottunk idáig, miért szövetkezik az emberiség önmaga ellen? Talán mégis egy elnyomó totalitárius állam vagy multik állnak a háttérben, esetleg egy fejlett idegen civilizáció otromba tréfája mindez, vagy ez ember alapkódolása szerint a totális egzisztenciális nullpontra törekszik?
Ahogy a történet halad előre, és megismerjük a virtuális valóságban ragadt féllényeket, akikben sajnálatos módon magunkra ismer(het)ünk, elkezd motoszkálni a fejünkben egy idegesítő gondolat: Lehet, hogy nem is olvasói, hanem részesei vagyunk a történetnek.
Igazi pszichedelikus, agyolvasztó flúgosfutamban lesz része mindenkinek, aki kézbe veszi a könyvet, melyben még a bizonytalan fogalma is elbizonytalanodik…

B. Szabó János: A tatárjárás

„…a tatár nép tengernyi sokasága beözönlött az országba…”
E szavakkal mutatja be Spalatói Tamás a 13. század és a magyarság legmegrázóbb eseményét: a tatárjárást. A témával kapcsolatban rengeteg olyan téves információ hangzik el, melyekre már régóta választ (vagy magyarázatot) adott a történettudomány. Éppen ezért aktuális, hogy idén, új külsővel, javított formában is megjelent B. Szabó János Tatárjárás – A mongol hódítás és Magyarország című könyvecskéje.
A műben végre korrekt módon sorakozik fel egymás előtt a középkori magyar hadsereg és az Arany Horda. Megismerkedhetünk a kor fegyvereivel, hadászati módszereivel, stratégiáival. A mongol történelem folyásába illesztve láthatjuk, hogy milyen szerepet töltött be a magyarországi hadjárat a birodalom életében. A szerző elkerüli a heroizálás-deheroizálás csapdáit: állításait korabeli európai és ázsiai forrásokkal támasztja alá.

Megdől az a tétel, miszerint IV. Béla bénázása miatt bukott el az ország a tatárjárás idején. A szerző rávilágít arra, hogy a mongolok által legyőzött orosz fejedelmek többsége Bélához menekült – így Európában kb. egyedül ő ismerte első kézből a mongol haderőre vonatkozó információkat. Másrészt a korabeli magyar hadseregről szintén nem mondható, hogy gyenge lett volna, hiszen visszaverte a kunokat Szent László regnálása alatt, keresztes hadjáraton volt, és még a német lovagrendet is kikergette Erdélyből II. András idején. De IV. Béla sem lehetett annyira ügyetlen, hiszen a mongol hódítás után az országot fenyegető ellenségek (pl. Babenberg Frigyes) felett is győzelmet aratott. Viszont az óriási tömegeket megmozgató ázsiai hadviselésre ez a hadsereg nem volt felkészülve – mindemellett a szerző felhívja a figyelmet arra a mongol forrásra, amely a „legkeményebb csataként” emlékezik meg Muhiról – mongol szemszögből!
Ez, és ehhez hasonló téves információk tisztulnak le ebben az igen olvasmányos történeti munkában. Mindenkinek bátran ajánlom, aki szeretné helyre tenni a korszakkal kapcsolatos ismereteit, vagy érdeklődik a középkori hadviselés iránt.

Tantris

A nevem Moore… Roger Moore

Klasszikus kérdés: Ki volt a legjobb James Bond? Az erre adott válasz sokat elárul az emberről. Én sokáig egyértelműen Sean Connery mellett tettem le a voksomat, de ahogy teltek az évek, egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy Roger Moore Bond filmjei sokkal jobban lekötnek. Miért? Egyszerűen elhiszem neki, hogy tényleg ilyen jó a nőknél, noha ő csajozik a legpofátlanabbul, de mégis rá haragudhatunk a legkevésbé. Az ő Bond figurája volt emellett az egyetlen, aki nem vette komolyan az erőszakot. Kiirtott ugyan kisebb hadseregeket, de mindig azzal a laza szájszéli mosollyal és utánozhatatlan eleganciával. És olyan soha nem fordulhatott elő, hogy elcsúszott volna a nyakkendője akció közben, a frizuráról nem is beszélve. Mindent egybevetve lehet, hogy nem ő volt a legkeményebb Bond, kétségkívül nem is a leghatékonyabb, de mindenképpen a legelegánsabb és a  legsármosabb. És ő volt az egyetlen, aki igazából mindig is Bond volt, és mindig is az maradt. Az volt már Angyalként, és az maradt az életben, UNESCO nagykövetként is.
Az önéletrajza nagyszerű olvasmány, egy olyan fantasztikus életpálya lenyomata, melynek – ahogy szokták volt mondani – van íve, tart valahonnan valahova. Egy klasszikus angol úr nem kevés iróniával, a gentleman fogalmának élő illusztrációja. A könyvben rengeteg érdekes történet szerepel szerelmekről, barátokról, pályatársakról, az élet adta lehetőségekről és kihívásokról.
Felvillanyozó kiadvány, mely arra kényszerített, hogy leporoljam James Bond és Minden lében két kanál gyűjteményemet.