Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Varga Éva pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Sárga héj, fehérmáj

Az első, amire emlékezett Belőle, a szemkápráztató fényesség volt – ahogyan a napsugár megcsillant a testén. Amikor először pillanatokra elvakította, fel sem fogta, mi az. De aztán másnap és harmadnap már felkészülten várta, s átadta magát a gyönyörködésnek, ahogyan a deltás, mégis lágy ívű felsőtest a fényben fürdött. Nem kellett sok, hogy belészeressen. Már ugyanolyan szépnek látta a hajnali derengésben, az alkonyat súrlódó félvilágosságában, sőt, éjszaka is, amikor azt sem tudta, mi az, amit tényleg lát, és mi az, amit csak elképzel.
Volt már része számos fellobbanásban és szerelemben. Nem egy kalandon volt túl. Az a sok flört és kacérkodás otthon, a fán – milyen zöld és éretlen volt még akkor! Aztán a titokzatos, borzongatóan izgalmas, de legtöbbször rövid találkozások a hosszú út alatt, míg ebbe az országba ért… Sőt, a mostani mindennapjait is meghatározta, ahogyan a függő fémhálóban hol egy mandarinnal, hol egy naranccsal, hol egy másik citrommal ért össze a teste. De ez most más volt – s amióta abban a fényben hirtelen meglátta Őt, már szinte megcsalásnak érezte ezeket a dörgölőzéseket. Már csak őt akarta. Rá vágyott. A közelében akart lenni. Akarta, hogy észrevegye, és hogy amikor ez megtörténik, minél jobb színben tűnjön majd fel előtte. Hogy ne egy, a pillanatnak élő élvhajhásznak higgye majd, hanem olyan valakinek, aki komoly, érett és valódi kapcsolatra vágyik. Hát ért, amilyen gyorsan csak tudott. Minden nap másik részét fordította az ablakból jövő fény felé, s tudta, ezzel két legyet üt egy csapásra: nem csak Neki változik, hanem így hamarabb a látóterébe is kerül.
Jó pár napja volt már ennek a konyhának a lakója ahhoz, hogy tudja: minél sárgább, minél idősebb valaki, annál nagyobb esélye van, hogy a pultra kerül. A pultra, Hozzá közel. És minden nap végignézte, ahogy egy másikat emelnek ki a kosárból, adják át az Ő mámorító-fémesen csillogó, karcsú, mégis masszív testének. Napközben nyugalom volt, rájuk, citromokra ebédidőben legfeljebb csak hétvégente gondoltak, egy-egy pikánsabb hús vagy desszert készítésénél. De reggelente és esténként görcsös, egyben kéjes izgalom fogta el: a ház asszonya a napot mindig egy pohár citromos vízzel kezdte éhgyomorra, este pedig az egész család citromos teával koronázta meg a vacsorát. S ő csak várta, hogy végre rá kerüljön a sor.
És eljött az a reggel. Igyekezett az útnak minden pillanatát rögzíteni, amely a gyümölcskosártól a konyhapultig tartott. Minden rostjában érezte, hogy él. És hálát rebegett az égiek felé, hogy a nő kezéből kiesve épp úgy ért földet, héjával a vékony, gyönyörű lábhoz érve. S mintha azonnal át is melegedett volna. „Csak képzelődöm.” – gondolta, de közben boldog volt, hogy ezt képzelődi, hogy ezt érzi, hogy ezt éli. Nem is tűnt fel, mikor vágták ketté, csak az édes összeolvadás érdekelte, ahogy a barázdált, áramvonalas test simogatja a belsejét, és ahogyan ő átadja magát neki. Úgy érezte, egyre inkább elmosódnak a határai, s megszűnik önmaga lenni. Tudta, hogy Ő az Igazi. A Végzete.
De hirtelen mindez túl sok lett. Az az összeolvadás… Igen, épp az kezdett zavaróvá válni. Ő pedig egyre többet követelt, csak sajtolta, facsarta, szipolyozta. S a citromban egyszer csak felvillant egy pillanatig, hogy Neki mindez talán mást jelent. Hogy Számára nem ő az Egyetlen: mintha csak rutinból merült volna el benne, mintha már ezredszer tenné ugyanezt. Mintha ő csak egy lenne a sok közül. A citrom érezte, nincs tovább. „Nem adhatok többet, nem megy, ez az utolsó csepp a pohárban!” – suttogta, s mintha odafönt most csak ráfigyeltek volna, hirtelen újra a pultra esett. Erőtlenül, pihegve feküdt ott: üresnek és fölöslegesnek érezte magát. Mint akit kicsavartak. Mint amikor vége a világnak.
És akkor meglátta Őt. Vagyis őket, hisz hárman voltak, szinte egyformák. De mégsem teljesen: a középső valahogy más volt. Kissé zömök, szögletes test, zöldes szín. Nem túl szép, de erős. És az az illat! Fűszeres-gyümölcsös fejjegy, fás-földes szagú szívjegy, és a legmélyén a szinte meghatározhatatlan, mély illat, amelyben egyszerre volt benne a frissen vágott fű, a most hámozott krumpli és a rothadó avar szaga. A színtelen-szagtalan papír- és műanyag tároló mellett Ő valami egészen különleges volt. És a citrom boldog mosollyal tudta, hogy nem kell sokáig várnia, hiszen már mindent odaadott magából ebben a konyhában, amit adhatott. Hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, ahogy eszébe jutott a Végzete, a nagy Ő. De úgy érezte, az azzal a szerelemmel járó szenvedés felmentést ad a számára, s az emlék máris halványulni kezdett. „Kérlek, kérlek, kérlek!” – mantrázta félig a ház épp kávét főző asszonya, félig vágyai új tárgya felé – „Kérlek, kérlek, kérlek…”.

Balló Gábor pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Merengőficam

Mentemben nem ágáltam soha felsőbbrendű gyümölcsösben lassan keringőzni, de lelkem burjánzó kivetülésében arcom egyszersmind, mint haló gondolat fogant bennem az öntudat – lassan terelni kellene kezem eres bőrbojtjait a boruló világra és annak is kancsóba önött mézillatára. Megannyi ködös emlék közül kiemelkedni látom saját alakom, ahogy a viharfelhőből pára mintára ágra vergődött kis tanyára teremtett sárgaságra visszarévedek. Boldogság vegyes körmönfonala beteríti szemem, talán mert nem adtam esélyt neki, talán mert elmentem, de visszafordulva könnyes leletben meglátom magát szelíden mosolyog a tál a keretben. Megleltem bár a fiatalság ősvilági eredetét, de nem lehetsz biztos, hogy nem lesz-e neked éles a kanyar ó te édes citromfacsaró.


Bartus László pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Citromfacsaró, konzervnyitó és egyéb állatfajták


- Az Életnek nincs semmiféle magasztosabb értelme - mondta a Konzervnyitó. - Gondolj csak bele - folytatta, tőle szokatlanul szenvedélyes hangon -, átlagban minden héten nyitok ki egy-két konzervet, 168 órából csak pár másodpercet töltök hasznosan. A többi unalom, tespedés, legfeljebb a létezés értelmetlenségéből fakadó abszurd cselekvések szemlélése jelent némi örömet számomra.

- Túl sötéten látsz mindent - mondta a Citromfacsaró. - Az Életet élvezni kell! A fejlődés megállíthatatlan, nézz csak rám! - hencegett a citrusfélék réme. - Gyönyörű lábak, formatervezett törzs, kérlelhetetlen fogak. Régen a citromfacsarók szürke kis nyuszik voltak, de mára én lettem a Konyha királya!

- Nana! - szólt közbe az Elektromos Kés. - Nélkülem még mindig életlen késekkel nyiszálnák az emberek a kenyeret! Az Elektromos Kés tett egy fenyegető mozdulatot a Citromfacsaró felé, de a krómos csillogású szuperhős nem ijedt meg.

- Én is azon a véleményen vagyok, hogy az Élet arra való, hogy élvezzük - jegyezte meg szerényen a Mélytányér. Utálta a konfliktusokat, ezért megpróbálta a vitatkozó feleket lehűteni azzal, hogy váratlanul visszatért az eredeti témához. - Én például már attól könnyekig meghatódok, amikor Esztike húslevest készít. Olyankor tudom, nemsokára eljön az én időm és már érzem a forró, gőzölgő leves érintését a porceláncsontjaimban.

- Hát, most egy jó időre elfelejtheted ezt az érzést - szólt közbe a Konzervnyitó és fémarcára kaján vigyor telepedett. - Ha Eszter elköltözik, aligha készül majd itt húsleves, viszont én gyakrabban leszek használva! Annak említésétől, hogy Tamás újra egyedül marad és az utóbbi két hónapban megkedvelt Eszter itthagyja őket, mindenki elszomorodott.

Mintegy parancsszóra, épp ekkor érkezett haza az említett emberpár, illetve csak volt emberpár, mert a fiatal, csinos Esztike tegnap éjjel végérvényesen elhatározta, hogy elhagyja ezt a beképzelt, pocakos, egoista barmot. Most is csak azért érkeztek együtt, hogy a nő elvigye a reggel már sebtében összepakolt cuccait.

- Gondolkodtál azon, hogy mi az, amit a röpke közös életünk során együtt vásárolt holmiból mindenképpen meg szeretnél tartani? - kérdezte Eszter szenvtelen hangon és igyekezett úgy állni, hogy ne kelljen ránéznie a férfira.

- Nem, én azon tűnődtem, hogy van-e Isten vagy valamilyen cél az ember életében, valami rend a Világegyetemben…- mondta lassan, tagoltan Tamás és jól tudta, hogy az ilyen típusú válasz mindig meghozza a kívánt hatást: Eszter vérnyomása az egekbe szökött.

- Jól van, hülyegyerek, akkor elviszek mindent, amit akarok - jelentette ki Esztike, paprikavörös arccal kirohant a konyhába és elkezdte telepakolni a nála lévő hatalmas sporttáskát. Pár pillanat alatt eltűnt ebben a fekete lyukban a Kenyérpirító, a Teafőző és a Gofrisütő. A lány karcsú, leheletfinom ujjai épp a XXI. század eddigi legnagyobb technikai csodáját ölelték körbe, mire Tamás, elvesztve eddigi hidegvérét odaszökkent a nő mellé és lefogta a kezeit: - Na, nem, a Citromfacsarót nem adom! Bármit elvihetsz, de Citromfacsaró nélkül nem tudok élni!

Tamás ironikusan mosolygott, ami megtette a hatását: Eszter imádta a férfi arcán ilyenkor megjelenő kis gödröcskéket. Pár másodpercig szorosan egymás mellett álltak, Eszter görcsösen szorította a csodás konyhafelszerelési eszközt, de amikor a férfi ajka az övéhez ért, hirtelen elengedte. A hős facsaró nem a konyhakőre, hanem a táska tetejére esett, így nem lett semmi baja. A szenvedély egy pillanat alatt tetőfokára hágott és ennek a Konyha minden lakója szívből örült. Egyedül a Konzervnyitó morgott magában: - Ez az én formám…

VÉGE


Oláhné Bácskai Orsolya pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Az a fránya citromlé!


A citromfacsarás művészet vagy sem? - néha kérdések ugranak a ki fejemből. A legbanálisabbak.  Akarom mondani legcitromosabbak. Hogy volt ez régen, vajon mi a csudával csöpögtették ki a levét?

Egyszer egy lány, a régi időkben kapott egy kiló citromot. Kezébe vett egyet, nézegette, aztán elgondolkozott azon hogyan is kezdjen hozzá!? Már a facsaráshoz, mert ugye nincs facsarógépe, vagyis még nem találták fel. A lány az asztalra tette a citromot, fogott egy konyhakést, kettévágta, és megpróbálta kézzel kifacsarni, de hosszú idő telik el és nem is beszélve arról, hogy citromlé is a szemébe spriccelt. Ezután fogta magát és elővette a darálót, ledarálta ez már hellyel – közzel megoldja a problémát, de benne marad a nem kívánatos héj.

A sok kísérletezése folyamán azon gondolkozott, mi lenne, ha valaki föltalálná a citrom kifacsaró kézi készüléket, vagy is valamilyen könnyítő eszközt a számára nem is olyan csekély probléma megoldására.
- Ki van itt, aki megkönnyíthetné a helyzetet – morfondírozott magába.
Tanakodott, tanakodott amikor is bevillant az isteni szikra. A feltaláló! - hogy ez eddig nem jutott az eszembe.
- Na de hol találok feltalálót? - kérdezte csak úgy önmagától.
A piacon az egyik bolt mellett él egy emberke, aki mindenféle kütyüket készítget.
A lány fogja a citromot, amit kapott és elvágtat a feltalálóhoz.
De közbe erősen szorítja a citromocskát, mert ha elveszti, nem lesz mit vinnie a feltalálóhoz, mert a többit már elkísérletezgette. Miközben végig száguldja az utat, majd fellöki az embereket, de megérkezik úti céljához, a feltaláló házához!

A bolt már zárva volt, de gondolta, ha már itt van bekopog.
- Ki az? - kérdezi bentről egy hang.
- Én vagyok a lány az utca végéről, és hoztam egy citromot, melyet ki kellene facsarni!
A feltaláló kibattyogott az ajtóhoz és kinyitotta.
- Tessék csak beljebb jönni, megnézzük van - e valami, amivel megkönnyíthetnék a dolgot!
Belép, kezébe szorosan a citrommal és vár ...

A feltaláló rámutat a darálóra, a lány megrázza a fejét:
- Már próbáltam, de nem az igazi!
A feltaláló vakargatja feje búbját, s gondolkozott mit lehetne kitalálni.
- Várjunk csak! – s elindul a kamra felé. közbe csak úgy magába dörmögött:
- Van egy öreg, nagy ládám, amibe a nem túl sikeres darabokat tartom, melyeket
föltaláltam, de még nem tudtam pontosan mire lesz jó!
- Rögtön jövök! – mondta.

Előkocogott a feltaláló és hozott is egy nagyon poros valamit.
- Még soha nem használtam! – mondja.
Leporolja, mert pókháló van rajta bőven.
- Ezt még gyerekkoromba készítettem, dehogy jó - e citromot facsarni azt nem tudom?
- Mindegy kipróbáljuk, hátha sikerül! – mondja neki a lány.
Lássatok csudát sikerült, a citrom kifacsaródott, s a szemébe sem cseppent, ezt aztán el is nevezték gyorsan citrom facsarónak.

A lány vidáman távozott, s otthon végre citromlét tehetett a teájába, s jó nap volt, mert a citromfacsaró kezdeti változatát is föltalálták.

Prim Péter pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Limonádé


Különösen forró nyári nap volt. Emlékszem, a fű foltokban kiégett a kertben és a fülledt, nehéz levegő ólomként nehezedett fölé. A kertben hátul a diófa árnyékában állt a régi kerti asztal. Az asztalon és a földön halomban álltak a kifacsart fél citromok. Egyiket a másik után tekerte a kancsóba. Az ingét könyékig feltűrte, nehogy összekenje a ragadós citrom levével. Egy-két kifacsart citrom után, feltűrt ingujjával gondosan megtörölte homlokát, mert még az árnyékban is olyan meleg volt, hogy folyt róla a veríték. Fárasztó és monoton munka volt a citromfacsarás a fullasztó hőségben, de ő csak kitartóan tekerte a citromok levét bele a nagy üvegkancsóba. Én a borospince küszöbén ültem és onnan figyeltem. Annyira belemerült a citromfacsarásba, hogy nem vett észre. Amikor a kancsó negyedéig volt friss citromlével, abbahagyta a facsarást és berohant a házba. Nem sokkal később visszatért. A kezében jégkocka tartó a fején szalmakalap. A következő fordulóval egy cukros bödönt hozott és egy szódásszifont. Pár púpos kanál cukrot lapátolt a citromlébe, majd két kézzel felemelte a szifont és erőteljes mozdulattal telenyomta szódával a kancsót. Hozott egy szép magas egyenes falú vizespoharat, egyesével belepotyogtatott egy marék jégkockát megrázta és a kancsó mellé tette. Fogott egy hosszú fakanalat és azzal keverte fel a limonádét. Mert már nem csak némi citrom, cukor és szóda volt a kancsóban, hanem friss, üdítő limonádé. Mivel maradt még ki nem facsart citrom, egyet félbe vágott és szelt pár vékony karikát, amit a kancsóba dobott, egyet pedig a pohár szélére tűzött. Kis kotorászás után előkerült egy apró, színes napernyő, amit szintén a pohárba tett. A szék karfáján egy reklámszatyorból egy hosszú, kacskaringós végű zöld szívószálat húzott ki. Finoman a pohárba csúsztatta, nehogy egy csepp is kicsorduljon. Behunyta a szemét és nagy kortyokkal, egy húzásra, megitta a jéghideg limonádét. Hátra dőlt, csuklójával megtörölte a száját és nagyon sóhajtott. Felszabadult boldogság sütött az arcáról. Megkönnyebbült a rekkenő hőségben a friss hideg ital ízétől. Egészen feltöltődött, mosolygott és fütyörészett. Egy tálcára tette a kancsót, poharakat hozott és elindult hátra a kertbe, ahol az egész család görnyedve szedte a krumplit. Én már csak a hangjukat hallottam, az örömkiáltást és a kacagást, mikor meglátták a frissítővel érkező nagyapámat. Ilyen szenvedélyes ember volt az én öregapám. Egy kancsó limonádé elkészítésére is hatalmas figyelmet fordított, ugyan úgy, mint a körülötte élőkre.

Tóth László Vajk pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Agónia


Nem tudom, hogy hol ronthattuk el. Akármennyire is töröm a fejem, egyszerűen nem jövök rá, hogy mi volt a hiba a tervünkben. Pedig mi nem akartunk semmi rosszat, mindösszesen békességben élni a világban. Igaz, voltak ellenségeink, de aligha van a Földön olyan nép, amely ne kerülne néha összetűzésbe más kultúrák képviselőivel.

Az az igazság, hogy a mesék hazudnak. Arra tanítanak bennünket, hogy becsülettel és tiszta szívvel boldogan élhetünk, hogy józan ésszel és hideg fejjel bármilyen konfliktust elkerülhetünk, ha pedig ez mégsem így történne, akkor is felülkerekedhetünk az ellenségeinken, mert a jó a gonosz mindig veszít, a tiszta szívű pedig mindig elnyeri méltó jutalmát. Nem állítom, hogy mi jók vagyunk, de nem is a rosszat képviseljük. Akkor hát miért kell végignéznem társaim halálát? Miért kell tehetetlenül ülnöm, míg mindenkit lemészárolnak körülöttem? Ezzel büntetnének engem az égiek? Hiszen soha nem árultam el őket, soha nem mondtam egy rossz szót sem róluk, soha nem vettem nevüket a számra! Vagy talán pont ez a baj? Mi van, ha félreértelmeztük a jeleket? Mi van, ha ezek nem is a mi isteneink? Annyiszor áldottuk a napot, amiért a viharok után forró sugarai közrefogták meztelen testünket, megvédve minket a hideg szelek borzalmaitól. Annyiszor mondtunk köszönetet a természet minden csodájának, mely kedves volt hozzánk. Áldottuk a patakokat, melyek éltető vízzel láttak el mindannyiunkat. Áldottuk a puha földet, mely megkímélt minket még a legnagyobb zuhanások alkalmával is. Azonban mi van akkor, ha a nap, melyet eddig annyira dicsértünk, valójában az ellenségeinknek dolgozott? Ha éltető sugaraival csak azért táplált minket, hogy nagyok legyünk és erősek, mert így szívesebben fogyaszthatnak el minket? Mi van, ha az esőcseppek játéka csak arra volt jó, hogy mindig tiszták és kívánatosak legyünk? Mi van akkor, ha a szellők simogatása csak azért volt, hogy álomba ringatva minket könnyebben lecsaphassanak ránk?

Kár ezen gondolkodom, hiszen itt és most minden véget ér. Bár kegyetlenségnek hangzik, de eleinte minden egyes alkalommal nagy kő esett le a szívemről, amikor cellánkba jőve nem engem hurcoltak el a biztos halálba. Akármennyire is lelketlennek tűnök, minden egyes alkalommal imádkoztam, hogy másra essen a választásuk. Lehet, hogy valóban az istenek hallgattak meg, de az is előfordulhat, hogy csak szerencsém volt. Mindenesetre minden egyes alkalommal, amikor nem az én torkomból szakadt fel a kétségbeesett sikoly, a remény halovány szikrája gyúlt a lelkemben. Reméltem, hogy egy idő után megtelik a gyomruk, hogy nem öldökölnek tovább és szabadon engednek minket. A remény lángja azonban már kialudt a lelkemben, s mint ahogyan a sötétség veszi át a fény helyét, amikor leég a gyertya, úgy az én szívem is megtelt kétségbeeséssel, amikor rájöttem, hogy ezeknek soha nem lesz elég. Ezek nem vadászok, akik néha elejtenek egy vadat, csak azért, hogy életben maradjanak. Ezek mészárosok, akik kedvüket lelik a gyilkolásban, ez a hely pedig nem más, mint a legszörnyűbb vágóhíd.

Egy kis ideje azon gondolkozom, hogy mi életem legrosszabb élménye, mi az, amellyel még hosszú idő elmúltával sem lennék képes szembenézni. A hentesek mosolya talán, ahogyan kaján vigyorral végeznek velünk? Vagy az, hogy láttam, mi lesz velünk? Láttam egykori társaim kibelezett holttestét, ahogyan vérüket áldozati edénybe helyezték, míg őket megcsonkítva, megfosztva az életüktől és méltóságuktól csak odébb dobálják. Hallottam kétségbeesett üvöltésüket, majd kesergő sírásukat, amint élve kettévágták őket. Vagy az a tény rémiszt meg, hogy mindjárt nekem is végem? Nem tudom, hogy ezek közül melyik a legszörnyűbb, azt azonban igen, hogy hamarosan szembe kell néznem velük.

Szinte lassítva látom, amint felém nyúlnak. Szinte megáll az idő, ahogyan egy hatalmas kéz a levegőbe emel, majd laza mozdulatokkal egy vérben tocsogó oltárhoz visz. Szinte eufória lesz úrrá rajtam, amikor egy éles penge áthasítva bőrömön és húsomon két darabbá vág. Tudom, hogy mi történik körülöttem. Talán az istenek vigyáznak rám oltalmazó kezeikkel, mindenesetre semmilyen fájdalmat nem érzek. Ahogyan újra megemelnek, meglátom azt a szerkezetet is, mely az örök citrommezőkre küld engem, ahol mindig két az ég, mindig lágy szellők simogatnak, és ahol a nap derűsebben ragyog, mint ahogyan bármikor láthattam. Ebbe belegondolva, nem is olyan kegyetlen az az eszköz. Tudom, hogy gyorsan fog végezni, hiszen látom, amint a sárgás vérrel borított élein megcsillannak az éltető nap sugarai, felfedvén kidolgozásának tökéletességét. Ahogyan kecses teste a felhők felé nyúl, szinte hívogat, hogy szálljak felé. Én pedig csak repülök az ezüstös isten felé, mely az elmúlt idők lelket felőrlő kétségei után a biztos megnyugvást hozza el.


Hajdú Imre pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Föld, 2322


2010. december 4. - Látogatók száma: 2
Az űrhajós a helyi TESCO-ban 70 euróért vásárolt a feleségének Karácsonyra egy Philippe Starck márkájú citromfacsarót. Előre ivott azonban az asszony bőrére..., egy felest. A szeretet ünnepe náluk azévben citrom nélkül is savanyúra sikeredett...
A felesége átvétel előtt lelépett.
Így a facsaró az űrhajós puttonyában maradt...

- Prológ -
A citromfacsaró 312 éve keringett pályáján. Koros űrszemétként élte túl a földi élet összeomlását.
Az utolsó menekülő űrhajó részeges segédkormányosa, a fedélzeti kabin italszekrényének maradék martinijébe csavart egy félérett citromot. További martini híján, az alkohol áztatta pillanat hevében, a facsarót bevágta az űrhajó szemétdokkolójába.
- Citrom nélkül is savanyú az élet - gondolta, és a dokkoló kioldásával föld körüli orbitális pályára állította hűséges társát.

- Az első idők -
Az első 100 év savanykás nyugalomban telt. A facsaró Föld körüli keringése közben alig találkozott normális hozzá hasonlatos űrszeméttel. A nagy nyugalomban már-már elhagyta minden életkedve. Az utolsó csepp citromillat is elpárolgott szárnyaként használt lábairól. A csavaró fejrész bordáiba beszorult citrommag volt az utolsó társa, aki elhagyta. A keringés 101-edik évének 256-odik napján a mag levált róla, mint Szojuzról az Apolló. Szomorúan nézett utána. - De legalább tisztán keringhetek, amíg élet az élet - gondolta.

-A következő 200 év-
Ez az idő volt eddigi létének legrázósabb időszaka. Azok a nehéz citromkönnyek jutottak sokszor fémeszébe, amik akkor jöttek elő, amikor részeges barátja kemény férfimarokkal tekerte meg a fején az aktuálisan kivégzésre szánt citromot. Az akkor hullatott könnyei edzették meg keménnyé. Azonban azok a könnyek örömkönnyeknek tűntek már-már neki, a mostani megpróbáltatásai miatt szemébe torlódottakhoz képest.
Amikor először súrolta egy Föld felől érkező szemétcsomag, akkor csak megrázta magát.
Amilyen hirtelen jött, úgy ment is tovább a hulladék. De ahogy a szemétáradat rendszeressé vált, az ijedtség úrrá lett rajta. Folyamatosan félt. Úgy megszokta már a látványt, amit látott naptól holdig a Föld felől, hogy nem akart már mást. Szeretett volna nem félni.
-Mi lesz így velem, elveszem a sötét űrben -és aggódással élte élete minden percét.
Egy-egy ütközés azonban távolabb és távolabb taszította a Földtől.
Lassan már minden csavaróereje elhagyta.
Feladta.

- 2322. december 24. szenteste -
Sötét éjjelen láthatatlan sötét árnyak közeledtek suhogva, veszedelmet hozva. A citromfacsaró nem látta, csak érezte, itt a vég. Egy ütést érzett fémtestén. Letért megszokott pályájáról, az ütéstől a vele ütköző sötét anyaggal együtt a Föld irányába kezdett száguldani. A légkörbe való belépéskor az összeütközés anyaga megvédte az elégéstől, a sötétség elégett helyette.
Meleget érzett, de csak a fémlelkének melegét. Közeledett otthonához, a Földhöz, a szép kék Földhöz, a sok zöld mezőhöz, a csiripelő madarakhoz, emberekhez, a sárga citromokhoz.
Karácsony szentestéjén megérkezett.
Haza.
A saválló szíve boldogan dobogott.

- Epilógus -
Sötét volt. Sehol nem égtek gyertyák, nem szórtak csillagokat a csillagszórók, nem látszottak feldíszített fenyők csúcsdíszei. Nem hallott madárcsiripelést. Egyetlen emberi hang nem jutott el füléig.
De a citromillatot érezte. Ettől boldog lett.
Érezte a citromültetvények lebegő illatát.
-Mindegy, majd ha felkel a nap -gondolta. -Majd szétnézek.
...és nem kelt fel..., soha többé.
Citromsavas eső zuhogott a Földre. A csavaró könnyei összekeveredtek az esővel. Ugyanaz a könny volt, C6H8O7, de mennyivel más, mint 312 éve..., Karácsonykor.

- Pinokkió -

Zilahy Tamás pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Citrongyos élet


Csörömpölésre riadtam. Leesett az első hó.
Összetört. Naná. Olyan magasról?
Kibámulok az ablakon. Sűrű pelyhek. Most akkor honnan tudjam, hogy melyik az első? Na, majd tavasszal megkeresem, amikor a többi elolvadt. Az lesz legalul. Ilyen egyszerű.
Hirtelen valami belém hasít. Csak nem a karácsony közeledik? Komótosan lapozgatok a naptárban. Keresem a mai napot. A ma, az sehol sincs benne, csak hétfő, kedd… stb. A fene ebbe a Gergőbe. Kicsit csiszolhatott volna még a naptárján. Akkor honnan tudjam, milyen nap van ma?
A karácsonyt viszont megtalálom. December 25-e karácsony.
Érdekes, tavaly is 25-ére esett. No, persze, szökőév volt. Hamar el is ment.
Akkor most az ajándékozás.
Ez általában mindenhol sok fejtöréssel jár. Kinek mit? És miből?
Ezek nálam nem kérdések. Önjáró a probléma megoldása.  Egyetlen költség a csomagolópapír. Az átcsomagoló papír. A többi már csak szervezés kérdése. A karácsonyfa sem gond. Beszerzése 28-ától aktuális. Addigra kezdik el kidobálni. Second hand. Ez az outletem. Aztán a fát visszaváltom ötszázért a zöldeknél.
Ennyiben volt a csomagolópapír.
Idén ragyogóan sikerült a szervezés, így egy gondosan csomagolt ajándék megmaradt. Ő már velem marad örökké, vagy az első névnapig.
Kicsomagolom, és az asztalra helyezem. Most itt bámészkodik előttem. Méregetjük egymást. Meg se mukkan. Hangját sem hallani.
Tisztelettudó. Látom már, jól ki fogunk jönni egymással.
– Hát te ki vagy? – szólítom meg, csak hogy oldjam a feszültséget.
Nem válaszol. Nagyon gátlásos szegényke. Lapozni kezdem a hozzá mellékelt irományt. Rengeteg lapos bogárka az oldalon. Nyilván kínai. És ekkor beugrik. Megvan! Csakis a híres Citrom Fa-Csaró lehet. Egy szép emlékű dinasztia neves sarja. A kedves papa még mandarin volt.
Most mitévő legyek? Természetes leszek, mintha nem is hallottam volna róla. Tiszteletben tartom az inkognitóját.
Rácsapok a hátsójára, és mondom neki:
– Na, eredj öcsi, keress magadnak citromot!
Fürgén leugrik az asztalról, és elindul a szomszédos lovarda irányába.
– Hohó, kiskomám! – lépek elébe. Jobb szeretem a kisebb, ám lédúsabb és sárgább citromot, és nyitom a spájz ajtaját.
Mindenféle gyümölcsök kuksolnak a polcokon.
– Butuskám – szólok neki –, ott várnak a cimboráid, de a kókuszhoz ne közelíts, mert az fejtörést okozhat neked.
Becsukom az ajtót, magára hagyom, amíg becserkészi a citromokat.
Kezembe veszem újra a használati utasítást, és megfordítom. Már le is fordítottam. Mégsem a kínai törzsfőnök inkognitós gyermeke, vissza az egész. A facsarót is egybeírták.
A francia Philippe Starck sarja ez a citromgyilkos. Jó lesz figyelni rá. Még kínaiul sem beszél. Biztosan ezért nem értette a magyar szót, merthogy az kínai volt neki. Naná, hogy nem szólt vissza.
Bekukkantok a spájzba. Amerre a szem ellát, kifacsart citromok kornyadoznak. Jó munkát végzett.
Próbálok franciásan szólni hozzá:
– Zsere ki a dömizson mögül!
Ezt megérti, és előbukkan. Most látom rajta, hogy ízig-vérig francia. Rozsdamentes acélból van, mint az Eiffel-torony.
– Itt olvasom a sillabuszban - mondom neki -, hogy apád, az a bizonyos Philippe Starck rengeteg háztartási cuccot alkotott. Véredben van a konyha. A citrom elfogyott. Holnaptól te mosogatsz.

Csarnai Zsuzsanna pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Savanyú-szerelem

Leesett a bugyi ára, asszonyok! Gömbölyű, középkorú asszonyság kuporog egy virágos batyun, onnan szólongat csendesen. Mellette maszatos arcú kisfiú áll, bambán néz mélybarna szemeivel. Az arcán olyasmit látok, ami megállásra késztet. Belenézek azokba a szomorú szemekbe, lehajolok hozzá, úgy kérdezem: Fáj valamid? Nem vagy éhes?
Mosoly terül el szutykos manó-arcán. Úgy bólogat, hogy fodros szélű sapkája lerepül a fejéről. Bánatnak nyoma sincsen. Kezet nyújt és suttogja: Matyi vagyok. Én is bemutatkozom, idegenekkel ugyebár nem megyünk enni.
Erősen fogja a kezemet, mintha attól félne elszököm mellőle. Mit ennél? - kérdezem. Felsorolom a piac teljes választékát. Érdeklődés jeleit kutatom amikor a lángost említem, esetleg hamburgert. Nemet int kócos buksijával, mindenre. Na mutasd meg.- sóhajtok. Vonszol maga után, keresztül a csarnokon, kis hegyes könyökével túr utat a tömegben, hogy hamarabb odaérjünk. Lihegve állunk a zöldséges stand előtt. Van itt minden. És milyen szép. Én is rögtön tudnék választani bármit. Hatalmas halmokban a narancs, fürtökben a banán. Persze, hiszen biztosan nem telik nekik gyümölcsre, azt enne szegénykém. Mit szeretnél? - teszem fel ismét a kérdést. Nem szól, mintha nyelvecskéje eltűnt volna a szájából. Koszos kis kezével mutogat. Találgatok. Banánt? Nem. Narancsot? Nem. Ananászt? Almát? Körtét, szilvát, szőlőt, mit akarsz te gyerek?? Ha csak egy szót szólt volna. De nem. Csak ácsingózott. Vágyódva figyelte a sok gyümölcsöt. Menj oda, mutasd meg! - biztatom. Az árus arcán csekélyke megdöbbenés. Megnyugtatom, amit a gyerek megfog, azt megveszem. Édes koszos, szurtos Matyikám! Mit akarsz te a citrommal? - Guggolok le hozzá, mikor boldogan magához öleli a sárga labdacsot. - Megeszem. - sutyorog. - Nem finom ez Matyi, savanyú nagyon, gyere vegyünk narancsot. - kérlelem, hasztalan. Szorítja a citromot, mintha hozzánőtt volna. Zacskóba szedek még öt-hat darabot, teszek mellé mindenből egyet. Legyen mit ennie, ha rájön: rosszul választott. Lemérik, fizetek, mehetünk. Boldogan mutatja anyjának, aki két kurjantás között épp ráér csemetéjére figyelni. Odabújik az asszony oldalához, a virágos selyem-batyuban turkál. Vadul kutat, már benne van nyakig. Tettét siker koronázza, valami szerkezetet szorongat. - Mi ez, te Matyi?- kérdezem.
- Jó gép. Finomat csinál. - mondja, s szája sarkából kicseppen a nyál. Hagyom, hagy ügyködjön, látszólag tudja mit csinál. Anyjától elkunyerált késével félbehasítja a citromot, és a fél gyümölcsöt ide-oda forgatja a rozsdás vaskúpon. - Matyi nem lesz az úgy jó, csupa kosz az a valami, gyere egyél almát. - Szavaim süket fülekre találnak, ismét. Végre rájöttem! A kis szerkezet alján volt egy fémdoboz, abba csurgott a citrom leve. Mikor vizslató szemével meggyőződött róla, hogy az utolsó csepp is belekerült a dobozba, lekapta a kupakot, és már itta is a sárga, savanyú gyümölcslevet. Nézni is rossz volt. Amikor kiszürcsölte a dobozkát, csillogó szemekkel közölte: kérek még. Neki is látott nyomban. Nem vártam meg, amíg az összes citromot megeszegeti. Letettem mellé a gyümölcsökkel megrakott szatyrot, megsimogattam borzas fejét, és hazafelé indultam.
Otthon forró teával vártak. A teás-kancsó mellett méz, kiskanál.
- Citrom? - kérdezem. És mire választ kapok már tudom: otthagytam Matyinak, a csarnok csücskében, hogy a sárga gömböcök savanyú levével édesítsem meg a napját.

Kolba Anikó pályaműve

1. kategória: irodalmi pályázat

Citrancs

Vad orkán volt. Zúgott a szél, ömlött az eső, a fák ágai mélyen hajlongtak az időjárás zordsága előtt.  A fák ágain kapaszkodva tudták a narancsok, ha nem potyognak le és ha nem gurulnak valami fedezékbe, ki tudja, hogy hol kötnek ki! A citromok csak mosolyogtak a narancsok félelmeit látván. Ők már tudták azt, amit a narancsok nem! Hogy az orkán ellenük van, mert a Vihar Istenéhez fordultak segítségért!
Veszélyben érezték az országukat. Eluralkodtak a narancsok. Bejöttek az országba és egyszeriben minden figyelem rájuk irányult. Az emberek már szinte csak velük foglalkoztak. Leszakították őket és ott helyben meghámozva, behunyt szemmel élvezték mézédes levüket. Összeszedték őket és vitték haza. Volt narancs, amelyik megütötte magát az eséstől, az emberek pedig ezeket dédelgették és lágyan bántak velük. A citromok pedig akárhogyan sárgultak az irigységtől, észrevették, hogy belőlük szinte semmi nem kell, maximum a héjuk, az is reszelve. Hány és hány citrom esett áldozatul annak a recés eszköznek! Bezzeg a húsuk nem kellett. És a citromok csak tovább sárgultak. Színük gyönyörűen csillogott a napfényben, mégis mellőzve érezték magukat. Zúgolódtak egymás között, némelyikük még le is ugrott direkt az ember lába elé. Hiába, az embereket a citrom nem érdekelte.
Aztán egy gyönyörű napfényes napon, mikor mindenki csak álmélkodott a természet gyönyörűségében, a fa tetejéről leszólt egy citrom a többieknek:
-    Testvéreim! Nem érdemes bánkódnunk a narancsok miatt, nem ők tehetnek arról, hogy mi savanyúak vagyunk! Az ember alkotta a narancsot, így az emberekre kell haragudnunk! Hívjuk segítségül a Vihar Istenét, jöjjön, hogy az emberek elveszítsék a narancsot! És akkor  az emberek rájönnek, hogy mi, citromok milyen fontosak vagyunk!
-    Jó, ez rendben van, de én akkor is utálom a narancsot! – mondta egy fiatal hang.
Ekkor kezdődött a még nagyobb zúgolódás a megoldásra, voltak citromok, akik nem foglalkoztak az üggyel, voltak citromok, akik össze is vesztek! Végül megállapodtak, hogy két nap múlva felkeresik a Vihar Istenét!
A Vihar Istene először elnézően mosolygott, de a citromok elmesélése alapján a végén már összeráncolt homlokkal hallgatta őket! Nagyon felbőszült. Megígérte, hogy amint elintézte függőben levő vihardobálását, azonnal jön és a segítségükre lesz.
Eljött a nap! A citromok nem győzték visszafogni mosolyukat és boldogságukat. Tudták, hogy ez az ő napjuk lesz. Miközben tombolt a vihar, a citromok erősen kapaszkodtak a fák ágain, hisz az életük és országuk múlott a mai naptól! Nemsokára vége, nemsokára vége – kántálták magukban, mert ki kellett tartaniuk, erősebbnek kellett lenniük a narancsoknál. De ekkor …
A legidősebb citromnak feltűnt egy fényes csík. Tudta, hogy nem  villám, mert ahhoz alacsonyan volt a fény. Nézte, nézte, nem tudta, hogy mi az, hiába gondolkodott, nem jött rá! Ahogy közeledett a csík, a citrom elhűlve látta, hogy ez a valami fémből van és furcsa kis tüskék vannak a tetején. Ráadásul a narancsok felé ment!!!
-    A gyümölcs mindenit, ezt az emberek küldték! Mi lesz még itt ma éjszaka!? – gondolta félelmekkel telve. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek a Vihar Istenétől kért segítség!
Ekkor látta, hogy ez a tüskés valami odamegy a fához, leveszi a legszebb narancsot és dédelgeti! Énekel, dúdolgat neki, ringatja és susog, mert a narancs rettegett félelmében. – Csss, ne félj, nem bántalak! Gyönyörű vagy és méz édes. Hazaviszlek innen, megmentelek ettől a félelmetes vihartól!
Ezen az öreg citrom annyira felháborodott, hogy lepotyogott a fáról és odagurult a neki már csak Tüsinek hívott valamihez!
-    Mit képzelsz, hova viszed a narancsot?
Tüsi meglepődött, nem tudta, hogy miért dühös a citrom.
-    Hozzám beszélsz? – kérdezte. Majd mit sem törődve az öreg citrommal, elsietett.
Citrom csak nézte őket majd arra figyelt fel, hogy a narancsok kiabálnak, hogy állítsa meg Tüskést. Ő erre nem volt hajlandó, nem is válaszolt a narancsoknak. Azután amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul abbamaradt a vihar! Citrom tűnődve gurult erre-arra, teljesen tanácstalan volt. Kisütött a nap! Mindenki ragyogott, de fázott a rajta maradt esőcseppektől. Egyszer csak a citromok izgatott sustorgásba kezdtek. Öreg citrom is odanézett, látta, hogy Tüsi jön vissza a naranccsal szélesen mosolyogva! Tüskés odaért és így szólt:
-    Citromok! Én azért lettem, hogy rádöbbentsem az embereket, hogy mennyit értek! Hogy nem csak a héjatok használható fel, hanem a savanykás levetek. Az emberek eddig tudatlanok voltak, de nemsokára rájönnek, hogy tévedtek! Ezt a narancsot azért vittem el babusgatva, hogy ne sejtse, mire készülök ellene!
Szegény narancs összezavarodott, nem értette, hogy Tüsi miért beszél így. Hiszen azt ígérte neki, hogy mindig együtt lesznek és őt megmenti a citromok bosszúja elől!
De ebben a pillanatban, ahogy narancs magára parancsolt, hogy gondolkodjon, mert ki kell jutnia ebből a helyzetből, rájött, hogy hogyan menekülhet meg! Megvárta, míg Tüsi lerakja egy pillanatra és aztán…. Narancs beledőlt Tüskébe!
Szivárgott a mézédes leve, a húsa szétnyomódott, de narancs csak csűrte-csavarta magát! Elmosódottan hallotta, hogy a citromok össze vannak zavarodva, mégis van, aki örül, hogy ő így végezte. Aztán már nem maradt benne több zamatos lé. Narancsnak bevégeztetett.
Tüskés emelkedett szólásra:
-    Citromok! Én azért vagyok, hogy titeket használjanak rajtam. A becsületes nevem: citromfacsaró! Miattam az egész gyönyörű testetek és levetek felhasználható! Nem kell többet irigykedni a narancsokra. Az egész lényeteket oda tudjátok adni az embereknek. És csak titeket tudnak rajta facsarni, hiszen egy citrom méretére készültem! Rajta citromok, vegyetek birtokba!
Egy-két citrom félt, a egyik-másik megrökönyödött, de az öreg citrom volt a legbátrabb. Csodálatos érzés volt, ahogy érezte, hogy csurog a savanykás leve! Tudta, hogy érdemes magát föláldozni, hiszen régóta tudatában volt értékességének! Azóta a citromok boldogan teremnek és sárgulnak, boldogok a tudattól, hogy citromfacsaróban végzik!