Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

- vendégposzt -

Asszociációk és többletjelentések, értelmezések és teorikus beszélgetések egy posztmodern írótól.

Nyelvezetében bonyolult, szálvezetésében egyszerű, összességében nagyszerű – így tudnám jellemezni Pynchon könyvét. Előszeretettel olvasok könnyed és rövid könyveket, kiváltképp ha valami újszerű dolgot tud nekem mutatni (limonádék kíméljenek). Itt elsőre talán az tűnt fel, hogy itt-ott féloldalas mondatok bandukolnak a szemeim előtt, aztán arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok figyelmes. Pillanatok alatt képes összekuszálni minden addigi támpontot vagy leszögezett tényállást – csak egy percre nem figyelsz és kimarad két utalás meg egy új szereplő. Pynchon természetes könnyedséggel képes mondatokon belül megfogni az időutazás képtelen, amorf viaszát majd visszaforgatva újra olyan dolgora utalni, ami a mondat elején sem illet bele a történetbe.

A történet egy föld alatti mozgalom felderítéséről szól. Mrs Oedipa Maas-t kérik meg egy végrendelet végrehajtásához, de ez nem megy olyan egyszerűen. Tisztáznia kell egy furcsa bélyeggyűjtemény eredetét. Később többször feltűnik egy jel (Tristero jele), ami valami szervezetre utal, de Oedipa nehezen fejti meg - létezik egy posta csatorna (V.E.S.Z.T.Ü.N.K.), ami szinte semmiben nem különbözik az állami postától, de mégis valamilyen okból kifolyólag többen is ezt a módját preferálják a levélkézbesítésnek. A végére persze a homályból még nagyobb homály lesz és még az a lehetőség is felmerül, hogy játék volt egész.

Mindenesetre egyszer biztos el kell olvasni, mert egy ilyen interpretációs paradoxont nem minden nap vesz kézbe az ember.

- Articsóka

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

- vendégposzt -

Egy különösen jó könyv az érzelmekről, az értelemről és ezt a kettőt ötvöző lélektani fejleményekről. Virágot Algernonnak tulajdonképpen novellának íródott, csak a későbbiekben bővült regénnyé.

A főszereplő Charlie Gordon egy harminckét éves szellemileg visszamaradott péksegéd, aki szeretetvágyától vezérelve nem veszi észre, hogy embertársai nem vele nevetnek, hanem rajta. Olthatatlan tudásszomja révén, amikor felkérik egy kísérletre, amely következményeként hiper-intelligens lehet, gondolkodás nélkül igent mond. A laborban megismerkedik Algernonnal, a kis fehér egérrel, aki ugyanúgy átesett ezen a kísérleten, és mivel nagyon okos egérré vált így, pozitív végkimenetellel kecsegtet. Az operáció után Charlie elkezdi felismerni a körülötte lévő világot. Rájön, hogy a pékségben, ahol eddig dolgozott csak kinevették, emlékeiben élő édesanyja már kiskorától kezdve száműzte, és visszamaradott képességeinek fényében sosem tudtak igazán bánni vele. A felismerés fájdalmas, szinte kibírhatatlan, ezért Charlie belefeledkezik a tanulásba. Intelligenciája hamarosan mindenkit leköröz, még a laborban dolgozó professzorokét is. Minél többet tud meg a világról, annál kevesebbre tartja, annál kevesebbre tartja magát benne. Aztán megindul egy folyamat, ami teljesen ismeretlen a számára, akár egy nyolc éves kisfiú, ő sem tudja, mit kezdjen a szerelemmel. Volt tanárnője iránt érzett vágyódásában néha felfedezi a régi Charliet, és ez megrémíti. Itt már sejti, hogy nem alakult át teljesen, csak kölcsönbe kapta az időt, hogy feltérképezze agya nem ismert részeit. Munkahelyén újításokat talál ki, megemelik a fizetését, és ennek hatására kollégái kiközösítik, Charliet kirakják. A laborba költözik, ahol immár együtt dolgozik a professzorokkal a kísérleten. Mivel lassan kirajzolódik benne a felismerés, hogy mindenki és minden felett áll, felismeri, hogy mennyire keveset tudnak az emberek, a doktorok, akikre régebben felnézett, Charlie önelégült lesz, és ezzel sok ember ellenszenvét is elnyeri. A csúcskonferencián, ahol bemutatnák a kísérlet fő attrakciójaként Algernont és őt, Charlie megszökik, és magával viszi a kisegeret. Elkezdi saját életét. Hetekkel később észreveszi, hogy Algernon agresszívabb, fáradtabb, nem akar már logikai feladatokat megoldani. Innen már sejthető, hogy ez nem egy tartós állapot. Algernon halála után Charlie még aktívabban dolgozik a tanulmányon, előrébb szeretné mozdítani a kísérletet, szeretné, ha a többi szellemileg visszamaradott egyén is lehetőséget kapna az életben. Tartós lehetőséget. A könyv végén rohamosan visszaesik az intelligenciája, de Algernon sírjára így is majd minden nap visz virágot.

Charlie az egész könyvben végig hangoztatja, hogy ő nem egy kísérleti állat, hogy őt nem úgy hozták létre, hanem már előtte is volt, csak másképp. Ez a kettősség és az emberi kitartás masszívan keveredik egy nagy adag szeretetéhséggel, ami így a végén nagyon megindító történet. Hazafelé ha mész, vigyél virágot Algernonnak!

- Articsóka

Stephen King: Duma Key

- vendégposzt -

Pár évvel ezelőtt vettem meg Stephen King írómogultól a Duma Key című alkotást. El is kezdtem olvasni, csak hát az élet vagy valami velejárója nem engedtette befejezni és csakugyan feledésbe merült a dolog. Valahol a negyedik fejezet közepén tarthattam, amikor úgy tettem le, hogy időt engedtem a pornak, vastagon befejezhesse munkáját. Az idő telt-múlt és valahogy ismét a kezembe akadt ez a 700 oldalas gyöngyszem. Végül is - gondoltam - a Coloradói kölyök vagy a Hasznos holmik óta nem olvastam Kinget. Itt a lehetőség. Mindig is imádtam a stílusát, és úgy érzem ezzel nem vagyok egyedül, de nagyon sokan vannak azok is, akik egyszerűen nem bírják a hosszan elnyújtott előjátékot. Én személy szerint szeretem az olyan történeteket, ahol pontról pontra megismerem az összes szereplőt, az előtörténetüket, a gondolataikat, a viselkedésüket. Egy bizonyos pont után egyszerűen már előre tudom, ki mit fog reagálni egy-egy dologra, mert lassan egy rugóra jár az agyunk. Istenien bele lehet élni a valóságot egy ilyen könyvbe. A Duma key is egy ilyen történet, egy ilyen könyv. Hosszú a felvezetés, de egyszerűen nem hagyja lankadni a figyelmet. Fenn tart egy bizonyos szintet, és ha egyszer felhúzott oda, akkor nagyon nehezen akarod majd elereszteni. Kimondottan könnyed felüdülés, hiába 700 oldal.

Van a főhős, Edgar Freemantle, aki építési vállalkozóként igen nagyra vitte a saját cégét. Egy nap azonban szörnyű baleset éri, egy építkezési területen karambolozik egy daruval. Azokat a hangokat, jelzéseket, érzéseket, amik megmaradnak örökre hihetetlenül jól írja le King. A daru tolatóhangja, a sárga vészvillogó és a hatalmas CAT felirat egyszerűen úgy ég bele Edgar fejébe, mintha a sajátunk lenne, mintha mi éltük volna át. Mesterien tudja hozni az érzéseket, a traumát, amit az okoz, hogy belegondolunk a másodpercek tört részébe. Mi lett volna ha?

A balesetben elveszíti jobb karját, lába tönkremegy és agyrázkódást kap. Ilyen esetekben, ha az ember életben is marad - bár többnyire ilyenkor szokott előbukkanni a halálvágy - nagyon nehezen áll talpra. Edgar megszokta a lehetetlen helyzeteket az iparban, így több-kevesebb sikerrel, de felgyógyul. Agyrázkódásának következményeként nem jutnak eszébe szavak, kifejezések, amitől persze óriási haragra gerjed, amit mindig a legközelebbi barátain, vagy doktorán él ki. Ez esetben legtöbbször a feleségén. A végkifejlet az, hogy felesége otthagyja Edgart, és szerencsétlen megtört főhősünk ekkor már ténylegesen az élet kioltásán gondolkozik. Pszichológusa felajánlja, hogy költözzön el egy időre. Kicsit mozduljon ki, és barátkozzon ismeretlenekkel. Edgar megfogadja a tanácsot, és Duma key-re költözik, ahol elkezdődik az igazi cselekmény. A napról-napra történő küzdés. Hosszú sétálgatások, lábtorna. Mindeközben szintén a pszichológusa tanácsára Edgra elkezd festeni, hogy gondoltait elterelje a fájdalomról. Hiányzó karjában tobzódó fantomfájdalom szinte elviselhetetlen. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy King leírja a hiányzó jobb kéz jelenlétét.

Edgar fest és festményei életre kelnek. Valamiféle célt szolgálnak, de az még messze nem tiszta, hogy mi köze ennek a szigeten élő őshonos Eastlake családhoz, a sziget végében őrjöngve burjánzó növényzethez és egy elhagyatott hajóhoz az öböl közepén. Valami van a szigeten. Valami ősrégi gonosz, és csak arra vár, hogy Edgar kirajzolja magából. Kirajzolja a nemlétezőt a valóságba.

- Articsóka