A szentimentalizmus újrafelfedezése?

Érdekes tapasztalat kézbe venni Diana Dorth könyveit. Színes borítók, a szerelmes műfaj szokásos zsánerei: szép nők, karakteres férfiak, ékszerek, virágok stb. Álszent dolog lenne azt állítani, hogy a külcsín félrevezetné az olvasót. Az kapod, amit látsz. Vagy mégsem?
A férfiolvasók egy jelentős hányada (én is ide soroltam eddig magam) kézbe sem venne hasonló kiadványt, és ők valószínűleg ezzel a döntéssel rendkívül sok bajtól kímélik meg magukat. Én – noha nem egészen önként – fellapoztam egy ilyen könyvet pusztán emberbaráti szándékból, hogy beszámolhassak róla férfitársaimnak, milyen mély is a nyúl ürege.
Az Utolsó esély című regényt rágtam át, és az elszánt szájszéli vigyor igen hamar eltűnt az arcomról. Kisszerű volna – noha nem is teljesen igazságtalan – ha a könyvet (hangsúlyoznám: férfi szemmel) valahol a borzasztó és rettenetes közötti spektrumon helyezném el, ám ennél jóval érdekesebb, és talán itt kezdődik a gondolkozó irodalomtudomány, ha feltesszük a nagy kérdést: Ez mégis hogyan működik? És egyáltalán hogyan tud működni? Mi az, ami megfogja a nőket ebben a regényben, illetve az egész műfajban?
Diana Dorth sikerszerző, Danielle Steel stílusú elismert regényíró gazdag bibliográfiával és stabil, egyre bővülő rajongótáborral. Kell itt lennie valaminek, amire vak az irodalom magasabb regiszterein szocializálódott olvasó.
A történet egy fiatal és vonzó írónő története, akinek múltja sötét titkot rejt. Saigonban járunk a háború idején, és hősnőnk egy nála jóval idősebb tábornok felesége, de a tábornok fiával ápol meghitt érzelmi kapcsolatot. Nem csoda, a tábornok „éjjel-nappal harcolt”, így nincs ideje feleségére. Az idézőjel itt nem iróniára utal, ezek a regény szavai. És ebben alighanem fel is lelhető a probléma megoldása. Egy Vietnámban szolgáló amerikai főtiszt életét olyasformán elképzelni, hogy reggel megissza a kávéját, aztán rohan a csatatérre (nehogy elkéssen), majd késő este hazaesik a hitvesi ágyba, hogy mindez reggel kezdődjön elölről, belátható módon távol áll a valóságtól. Olyan távol, hogy onnan már a valóság apró pontnak sem látszik a távolban. Utoljára talán Homérosz képzelte így a katonák életét. (Most szinte látom magam előtt, hogy az ide tévedt klasszika-filológusok arcáról is eltűnt az a bizonyos szájszéli vigyor, én kérek elnézést.)
De az irodalom végül is soha nem a valósághoz, hanem kizárólag önmagához hű. Forgatva a regényt, rá kellett jönnöm, hogy díszletek, méghozzá elnagyolt díszletek között járok. Ám mindez mintha csak erősítené az egész hatásmechanizmust, melynek alapja – bármennyire ásatagnak hangozzék is – az érzelmek őszintesége.
A szentimentalizmus valahogy minden narratológia bukfenc ellenére diadalmasan túlél a szöveg maradványain.
Mindenkinek ajánlom. A nők tudják, hogyan olvassák. A férfiaknak pedig hasznos tapasztalat lesz, betekintés a női lélek - ha nem is sötét, de mindenképpen feltáratlan titkaiba...

http://book.hu/konyv/2230/Utolso-esely.html