A Playboy messze túlmutat saját határain. Az ízlésesen erotikus fotóiról híres nyuszis magazin soha nem zárkózott el az innovatív elképzelések megvalósításától, néha bizony túl is lőttek a célon. Elég csak a mexikói Playboy Mária sorozatára gondolnunk, mely igencsak kiverte a biztosítékot a katolikus egyháznál és a keresztény közösségeknél, és talán tényleg nem ez volt a legnyerőbb ötlet a lap történetében.
Hugh Heffner azonban amellett, hogy örökifjú kujon, és a női nem elkötelezett, dedikált rajongója, most kultúramentő, kultúraközvetítő szerepet is magára vállal, hiszen az amerikai Playboy a Bovaryné rövidített változatának leközlésébe kezdett.
A regény 1856-ban jelent meg először folytatásokban, és tartalmáért a szerzőnek szembe kellett néznie a vallás- és erkölcsgyalázás vádjával. A vidéki asszony, aki tehetetlen férje helyett más férfiaknál keresi a lelki és testi szenvedélyt, a nagy érzelmeket, hamar a világirodalom nagy nőalakjai közé emelkedett.
Heffner többször kijelentette, hogy mindenidők legbotrányosabb könyvének tartja Flaubert klasszikusát, mely tökéletesen kompatibilis a nyuszis magazinnal. Na jó, lássuk be, a Playboyt ezentúl sem a szépirodalmi csemegeként fogjuk fogyasztani, ismerjük az „én csak a cikkek miatt olvasom” megjegyzés mögött rejlő hipokrita attitűdöt. Bár most a 21. században, amikor meztelen női idomokkal nem olyan nehéz összefutni, mint a sötét 60-as években, a magazin nimbusza mégis magasan szárnyal, talán épp az ilyen húzások miatt.
De nyugodtan engedjük el a fantáziánkat: vajon milyen tartalommal ment volna a Playboy 19. században? Friss versek Baudelaire-től, egy-két szaftos Balzac novella (bár a jó öreg Honoré biztos szerkesztőként is közreműködött volna). Az impresszionisták pedig gyártották volna a szaftos grafikákat fűzőt viselő szépségekről, középen egy kihajtható Degas. Kemény lett volna!
Egy elvetemült iparművész vagy tipográfus igazán megpróbálkozhatna egy ilyen tisztelgéssel, én biztos megnézném, a magyar verzióba pedig már bele sem merek gondolni…