Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

- vendégposzt -

Asszociációk és többletjelentések, értelmezések és teorikus beszélgetések egy posztmodern írótól.

Nyelvezetében bonyolult, szálvezetésében egyszerű, összességében nagyszerű – így tudnám jellemezni Pynchon könyvét. Előszeretettel olvasok könnyed és rövid könyveket, kiváltképp ha valami újszerű dolgot tud nekem mutatni (limonádék kíméljenek). Itt elsőre talán az tűnt fel, hogy itt-ott féloldalas mondatok bandukolnak a szemeim előtt, aztán arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok figyelmes. Pillanatok alatt képes összekuszálni minden addigi támpontot vagy leszögezett tényállást – csak egy percre nem figyelsz és kimarad két utalás meg egy új szereplő. Pynchon természetes könnyedséggel képes mondatokon belül megfogni az időutazás képtelen, amorf viaszát majd visszaforgatva újra olyan dolgora utalni, ami a mondat elején sem illet bele a történetbe.

A történet egy föld alatti mozgalom felderítéséről szól. Mrs Oedipa Maas-t kérik meg egy végrendelet végrehajtásához, de ez nem megy olyan egyszerűen. Tisztáznia kell egy furcsa bélyeggyűjtemény eredetét. Később többször feltűnik egy jel (Tristero jele), ami valami szervezetre utal, de Oedipa nehezen fejti meg - létezik egy posta csatorna (V.E.S.Z.T.Ü.N.K.), ami szinte semmiben nem különbözik az állami postától, de mégis valamilyen okból kifolyólag többen is ezt a módját preferálják a levélkézbesítésnek. A végére persze a homályból még nagyobb homály lesz és még az a lehetőség is felmerül, hogy játék volt egész.

Mindenesetre egyszer biztos el kell olvasni, mert egy ilyen interpretációs paradoxont nem minden nap vesz kézbe az ember.

- Articsóka

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

- vendégposzt -

Egy különösen jó könyv az érzelmekről, az értelemről és ezt a kettőt ötvöző lélektani fejleményekről. Virágot Algernonnak tulajdonképpen novellának íródott, csak a későbbiekben bővült regénnyé.

A főszereplő Charlie Gordon egy harminckét éves szellemileg visszamaradott péksegéd, aki szeretetvágyától vezérelve nem veszi észre, hogy embertársai nem vele nevetnek, hanem rajta. Olthatatlan tudásszomja révén, amikor felkérik egy kísérletre, amely következményeként hiper-intelligens lehet, gondolkodás nélkül igent mond. A laborban megismerkedik Algernonnal, a kis fehér egérrel, aki ugyanúgy átesett ezen a kísérleten, és mivel nagyon okos egérré vált így, pozitív végkimenetellel kecsegtet. Az operáció után Charlie elkezdi felismerni a körülötte lévő világot. Rájön, hogy a pékségben, ahol eddig dolgozott csak kinevették, emlékeiben élő édesanyja már kiskorától kezdve száműzte, és visszamaradott képességeinek fényében sosem tudtak igazán bánni vele. A felismerés fájdalmas, szinte kibírhatatlan, ezért Charlie belefeledkezik a tanulásba. Intelligenciája hamarosan mindenkit leköröz, még a laborban dolgozó professzorokét is. Minél többet tud meg a világról, annál kevesebbre tartja, annál kevesebbre tartja magát benne. Aztán megindul egy folyamat, ami teljesen ismeretlen a számára, akár egy nyolc éves kisfiú, ő sem tudja, mit kezdjen a szerelemmel. Volt tanárnője iránt érzett vágyódásában néha felfedezi a régi Charliet, és ez megrémíti. Itt már sejti, hogy nem alakult át teljesen, csak kölcsönbe kapta az időt, hogy feltérképezze agya nem ismert részeit. Munkahelyén újításokat talál ki, megemelik a fizetését, és ennek hatására kollégái kiközösítik, Charliet kirakják. A laborba költözik, ahol immár együtt dolgozik a professzorokkal a kísérleten. Mivel lassan kirajzolódik benne a felismerés, hogy mindenki és minden felett áll, felismeri, hogy mennyire keveset tudnak az emberek, a doktorok, akikre régebben felnézett, Charlie önelégült lesz, és ezzel sok ember ellenszenvét is elnyeri. A csúcskonferencián, ahol bemutatnák a kísérlet fő attrakciójaként Algernont és őt, Charlie megszökik, és magával viszi a kisegeret. Elkezdi saját életét. Hetekkel később észreveszi, hogy Algernon agresszívabb, fáradtabb, nem akar már logikai feladatokat megoldani. Innen már sejthető, hogy ez nem egy tartós állapot. Algernon halála után Charlie még aktívabban dolgozik a tanulmányon, előrébb szeretné mozdítani a kísérletet, szeretné, ha a többi szellemileg visszamaradott egyén is lehetőséget kapna az életben. Tartós lehetőséget. A könyv végén rohamosan visszaesik az intelligenciája, de Algernon sírjára így is majd minden nap visz virágot.

Charlie az egész könyvben végig hangoztatja, hogy ő nem egy kísérleti állat, hogy őt nem úgy hozták létre, hanem már előtte is volt, csak másképp. Ez a kettősség és az emberi kitartás masszívan keveredik egy nagy adag szeretetéhséggel, ami így a végén nagyon megindító történet. Hazafelé ha mész, vigyél virágot Algernonnak!

- Articsóka

Diszkrét fehívás: Parázz!

Stephen King: Ragyogás

A horror királyának könyvei kellő rendszerességgel kerülnek a könyvesboltok polcaira. Életműsorozatának új kiadása most visszanyúlt a legmeghatározóbb klasszikusok egyikéhez, így ha van még olyan elvetemült, akinek nincs meg otthon a Ragyogás, most friss, ropogós verzióban pótolhatja hiányosságát.

A Colorado-hegységben játszódó regényben Jack Torrance, az alkoholizmusból éppen kigyógyult családapa gondnoki állást vállal a téli időszakra egy nagy múltú szállodában. A felesége és fia, Danny is elkíséri az elhagyatottan álló intézménybe, melyet hamarosan elzár a hó a külvilágtól.
Miközben Jack mániákusan próbál kibontakozni regényíróként, és beleveti magát a szálloda történetébe, egyre több rémisztő részletre bukkan. A látnoki képességekkel – az úgynevezett ragyogással – megáldott Danny szeme előtt pedig egyre durvább víziók jelennek meg.
Valami nem stimmel ezzel a hellyel, és ahogyan a szálloda fenyegető atmoszférája egyre fojtogatóbbá válik a család körül, váratlanul Jack-et is gyilkos indulat keríti hatalmába.


Stephen King hamisítatlan remekművet alkotott, melyben a külső és belső világ megkülönböztethetetlenül összemosódik, narrációs technikája pedig teljesen rabul ejti az olvasót.

Fogadtatásának története túlmutat önértékén, és összekapcsolódik Stanley Kubrick legendás, azonos című filmadaptációjával. A film széleskörű kritikai és közönségsikere ellenére a szerző nem egyszer ellenérzését fejezte ki Kubrick művével kapcsolatban, mely szerinte indokolatlan módon eltért az eredeti történettől. Stephen King ellenérzése annak tükrében kissé igazságtalan, hogy ez a filmsiker óriásit lendített a szerző reputációján, és nevét az egész világon ismertté tette.

Told torokra!

- vendégposzt -

Jeff Noon: Vurt

Vurtmámorban élni egy teljesen más tudatállapot. Vurtvilágban mámorba zuhanni egy kilátástalan menekülés a rideg valóság elől.

Az utcákat furcsa lények népesítik be Anglia utcáin, akik vagy amik helyzetükből adódóan fejvesztve harcolnak az életben maradásért. Robotok, árnyak, húsok és ezek keverékei vegyülnek és hullámzanak egyszerre a morajjal, ami betölti az üres lelkek helyét. Robokutya, árnycsaj, hús-zsarú mind-mind azt a hatást keltik, mintha már nem is ezen a földön lennénk, hanem valami furcsa melodráma utolsó mozzanatait ismételnénk szüntelenül magunkban. Ki ne akarna menekülni ebből a mocskos, izzasztó és a végletekig túlhajszolt világból? Csak egy kis időre.

Főhősünk és bandája szintén azt a tábort erősítik, ahol a vurtmámor dominál. Vurt nélkül lassan semmit nem ér az egész. Vurt nélkül lassan élni sem kellene már. Vurt. Már maga a szó is csodás, bár senki nem tudná megmondani honnan ered. Egyszer csak lett. Beszélnek egy nagyon öregemberről, aki kitalálta az egészet. Az első Vurtok még az ő személyes álmai voltak, de azóta - valamelyest az igényt kielégítendő - sok olyan is elkészült, amire ő soha nem mondott volna áment. Sötét álmok. Gonosz történetek. Ezeket az elkészült megtörtént eseményeket és kitalált fantáziálásokat tollakba szerkesztették, hogy még egyszer átélhesse a kalandokat  valaki más is. Lúdtollakba. Senki ne kérdezze miért pont abba, az volt kéznél.

Vannak a kék tollak, ezek a legális, úgymond szoftos tollak. Kalandosak vagy éppen pihentetőek, de mindenféleképpen kirángatnak ebből a petyhüdt világból. Vannak a rózsaszín tollak, ezek viszont a kéjt keltik életre. Hivatásukból eredendően addig korbácsolják a tüzet míg egy tocsogó éjszakán a kielégíthetetlen testek mámorában nem találod magad. Vannak a fekete tollak. Na ezek illegálisak. Vadabbak és erőszakosabbak, mint a kékek. Ha valakit ezzel a torkában kapnak el, annak nem sok jót ígérhetek. Különben meg piszok nehéz belőle katapultálni és ha valami balul sül el, akkor te iszod meg a levét. Aztán vannak még a szürke avagy fém színű tollak. Ezek az admin tollak. A szerkesztő - vágóélek. Saját menü, saját fordulatok. Nem olyan kiszámíthatatlan, mint a többi, de ha egy ilyenhez hozzájutsz vigyázz mit kívánsz. Végül pedig a sárga toll. A sárga a halál. Ezekből a tollakból nem lehet katapultálni, azaz ha rá is jössz, hogy a Vurtban vagy, nem pedig a valóságban, akkor sem lehet kijönni az álomból Végig kell játszani. Addig kell játszani az álmot amíg vagy megnyered és élve jössz ki, vagy elveszted és akkor a való életben is búcsút inthetsz a jövődnek.

Visszakanyarodva a sztorihoz az állás a következő: van egy főhősünk, egy bizonyos Firka. Ez a magába fordult lélek valamikor régebben elvesztett valamit, ami mindennél fontosabb volt számára, a húgát. Két álomvilág között. Átsétáltak az Angol Vudu nevezetű Vurtba. Ott pedig találtak egy sárga tollat. Mint később kiderül a Fura Sárgát. Firka húga elveszett a toll szépségében majd sikerült elvesznie két álom között is. Törvény szerint - a Vurt kinemmondott törvénye szerint - valamit valamiért. Mivel hátrahagyta a húgát így kapott egy idegen lényt valamelyik univerzumból cserébe. Nos Firka tisztában van a ténnyel, hogy ha még valaha szeretné látni a húgát, akkor kénytelen szerezni egy újabb Angol Vudut, sok kékkel a tetején, egy kevés rózsaszínnel a közepén és egy csipet sárgával az alján. Leereszteni egészen a torkára a tollat és visszarepülni abba a bizonyos kertbe, lenyúlni egy Fura Sárgát, azt is benyelni majd visszacserélni az idegent a húgára, majd élve kijutni. Nos. Így kezdődik Jeff Noon könyve, pont a közepén.

Toll a szájba. Indul az utazás.

- Articsóka

Spiró György: Tavaszi Tárlat

- vendégposzt -

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem ismerem Spiró György egész életművét. Természetesen nem ismeretlen számomra a szerző, hiszen olvastam a Csirkefejet, nagy hatással volt rám az Imposztor, és sose fogom elfelejteni a Fogságot. Legújabb regénye, a Tavaszi Tárlat, sejtéseim szerint nem válik akkora alapművé, mint az előbbiek, de mindenképpen emblematikus része lesz a „spirográfiának”.
A történelem Spirónál, hasonlóképpen eddigi műveihez, az egyes emberek élményein, benyomásain, személyes történetein keresztül jut el az olvasóhoz. Így lesz ez a regény főhősével, Fátray Gyulával is (aki meglepően sok rokonságot mutat Urival, a Fogság főhősével: ő is zsidó, egy rossz házasság fogságában van, és neki is aranyérproblémái vannak…). Fátray jó elvtárs, hithű kommunista, akin a „sajnálatos októberi események” idején éppen műtétet hajtanak végre és már a csak a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” hatalomra jutásakor kerülhet haza. A történet íve tehát az 1956-os forradalom leverésétől az 1957-es május elsejei ünnepségig tart – rövid, ám igen eseménydús időszak ez.
Spiró Fátray esetén keresztül mutatja be, hogy milyen könyörtelen mechanizmusa is volt a kommunista restaurációnak. Háttérben mozgó érdekek hálója, érthetetlen módon mozgatott emberek, machinációk – kissé úgy érzi magát az ember, mintha Kafka Perét olvasná… De mindebben egyúttal ott pihen a magyar néplélek (meglehetősen aktuális) kritikája is. Az önmagát megalázó módon mindenre rábeszélő Fátray, valamint értelmiségit játszó felesége (valójában még a polgárit sem fejezte be), és a többi tipikusan magyar figurák tették számomra igazán elszomorítóvá a művet. Hányan kötünk ma is rossz alkukat magunkkal lelkiismeretünk aktuális megnyugtatása végett? (Buta a gyerek. Mindegy, az asszony majd foglalkozik vele.) És mikor látjuk az eredményt, akkor igyekszünk másra hárítani az egészet… (Ez az asszony hogy elcseszte ezt a gyereket…)

Egy dolgot Spiró György műveiből már megtanultam: nemcsak egyféleképpen lehet őket olvasni. Ha még senki sem ismeri ezt a jellegzetes stílust, akkor kiváló kezdőpont a többi mestermű irányába.

- Tantris

A titkok titkának titkai titokzatosan!

Titkok, kódok, összeesküvések az irodalomban

Egy nyaralás alkalmával olvastam el A Da Vinci-kódot, és nem bántam meg, hogy végül erre a könyvre esett a választásom. A körülötte kialakult botrány (vagy inkább botránymarketing?) soha nem tudott igazán érdekelni, nekem bőven elég volt, hogy egy fordulatos, pörgő ritmusú regényt lapozgathattam a strandon.
Mert valljuk be, nagyon jó volt az ötlet. Vallási fanatikusok, köztünk élő történelmi misztériumok, egy sármos bölcsészhős és némi művészettörténet remek arányérzékkel és írói leleménnyel összerakva. Dan Brown vajon sejtette, hogy milyen eszement divatot szabadít a világra?
Lassan nincs olyan hónap, hogy ne jelenne meg a könyvesboltokban egy titok, egy kód, egy rejtett történelmi üzenetet feltáró thriller vagy kalandregény. Még ezzel sem lenne semmi baj, némelyik egész olvashatóra sikeredik, de az a brutális botránykultusz, amit - feltehetőleg a szerzők és kiadóik - a regények köré álmodnak, az deprimálóan nevetséges.
Itt van például Rita Monaldi és Francesco Sorti csodás "betiltott könyvsorozata", melyből eddig három kötet (Imprimatur, Secretum, Veritas) olvasható magyar nyelven. Mindenkinek figyelmébe ajánlanám a sorozat hivatalos magyar oldalának nyitólapját, ahol ezt a szöveget olvashatjuk:
"Rita Monaldi és Francesco Sorti még az egyetemen ismerték meg egymást, és nem sokkal később össze is házasodtak. Francesco zenetörténetből, Rita pedig görög filológiából szerzett diplomát. Egy ideig újságíróként dolgoztak, ám az őket érdeklő kényes témák miatt (maffia, egészségügyi botrányok, korrupció) sok nehézségük akadt. Többször megfenyegették őket, otthonukat pedig többször feltúrták, hogy az összegyűjtött bizonyítékaikat eltűntessék. Ezek után úgy döntöttek, inkább történelmi regényekkel kezdenek el foglalkozni, mert azt gondolták, ha három évszázaddal korábbi eseményekbe ássák bele magukat, azzal biztosan nem lehet gond. De hamar kiderült, hogy tévedtek, hiszen a Vatikán nyomására első regényüket, az Imprimaturt rögtön a megjelenés után gyakorlatilag betiltották Olaszországban. Ezek után egy holland kiadóhoz szerződtek, és elhatározták: több könyvüket nem is engedik megjelentetni hazájukban. Írásaik csak fordításban olvashatóak."

Nem is regényírókról, hanem bátor szívű szerelmespárról van szó, akik dacolnak a zsarnoksággal. EZ BAROMSÁG! Mi a fenét jelent az, hogy "gyakorlatilag betiltották"? Az én olvasatomban azt, hogy valójában nem tiltották be! Még véletlenül sem szeretnék olyan színben feltűnni, mintha védeném a katolikus egyházat, mely mindig is képes volt végtelenül nevetségesen reagálni irodalmi újdonságokra, de az, hogy valamit a Vatikánban nem olvasnak szívesen, az nem azt jelenti, hogy az a könyv be van tiltva. Megjegyezném, hogy a Vatikán Harry Potter ellen is felemelte a szavát, de ettől még J.K. Rowling nem lett szabadságharcos mártír.
Rita Monaldi nyilatkozta egy interjújában, hogy ami az ő könyveikben benne van, az az utolsó szóig igaz. Ez két dolgot feltételez: Az igazság ott ül hűséges kutyaként a szerzőpáros íróasztalánál, és a modern irodalomelmélet egy olyan betegség, amit csak ez a két író nem kapott el. Valószínűleg nem vették észre, hogy nem történelmi tanulmányt, hanem fikciós prózát írtak!
És - a félreértések elkerülése végett - nekem igazán nem magukkal a regényekkel van bajom, azok egészen olvashatóak, csak ez a marketing büdös, amit köréjük kreálnak.
És itt egy újabb csoda karácsonyra, mely lerántja leplet minden titokról, Carlo A. Martigli 999 - A titkok titka című regénye. Most szegény Pico della Mirandola van terítéken, akinek titkos tézisei megváltoztatják mindazt, amit biztosnak gondoltunk az elmúlt évszázadokban. Még nem olvastam, lehet hogy ötletesen megírt, jó regény. De megmondom őszintén, én ezt az egész műfajt már unom, szörnyen unom.

Douglas Adams holisztikus nyomozója újra akcióban!

Douglas Adams teljesen pontatlanul elnevezett Galaxis útikalauz trilógiájához mérhetően zseniális a szintén teljesen pontatlanul elnevezett kétrészes Dirk Gently trilógia is. Bár ha a befejezetlen A kétség lazacát ide vesszük, akkor kijön végre a pszichológiailag kielégítő hármas szám.
No de a lényeg: Régóta csak szívesen olvastuk volna ezeket a kiváló történeteket, de a friss kiadás csak váratott magára. Én a szerencsések között voltam, nekem még megvan a régi kiadás, és ezzel nem kevés irigyet szereztem magamnak. A lélek hosszú, sötét teadélutánját botor módon kölcsön is adtam egyszer, és csak úgy sikerült visszaszereznem, hogy összeköltöztem a bitorlóval.
Ezek az idők azonban most véget értek, hiszen a Gabo engedve a rajongói igényeknek a könyvek újrakiadása mellett döntött.
Aki még nem ismerné Dirk Gentlyt, minden idők egyik leglinkebb és egyetlen holisztikus nyomozóját, annak jobb lesz megismerkednie egyedi munkamódszereivel.Ő abból a zseniális premisszából építkezik, hogy a világban minden mindennel összefügg, így esetei során felesleges követni a nyomokat, vagy feltárni az okozatiság láncolatát, hiszen bármelyik útbaeső székláb is hasznos információkkal tud szolgálni, feltéve, ha jól tesszük fel kérdéseinket. Douglas Adams pedig természetesen humoránál van végig. Egy elektromos szerzetes, egy kissé flúgos kronológia professzor, egy rejtélyes hűtőszekrény, skandináv istenek és még rengeteg bizarr szituáció, melyekből hősünk - ha nem is könnyedén - de mindig kivágja magát.
Nem is mondok többet, nem fogom lelőni a poénokat. Aki most beszerzi magának a könyveket, az szerintem később áldani fogja eszét zseniális húzásáért, és végigröhög jópár egyébként elviselhetetlenül deprimáló téli estét. A tanácsomat viszont fogadjátok meg: Soha ne adjátok kölcsön semmilyen indokkal! Nem viccelek: Soha!

Böszörményi Zoltán: Az éj puha teste

Azt hiszem a hangulat volt az eredendő oka, hogy a kézbe vétel és a tartalom elolvasása után úgy döntöttem, elolvasom ezt a könyvet. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a könyv, sőt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy hangulat kell hozzá. De ha az megvan, akkor letehetetlen. Észre sem veszed, és úgy repülnek az ujjaid között a lapok, hogy a végén magad sem érted, hogy lehet ilyen rövid 600 oldal.
A történetről csak annyit árulnék el, hogy nem egy könnyen levezethető limonádé, és itt nem arra gondolok, hogy annyira szövevényes. Tulajdonképpen nem sok minden történik a könyvben, csak a sok szereplő bemutatása hoz némi csavarintást az olvasó agytekervényeire. Majdnem minden újabb történés egy új szereplő nézőpontját tárja fel, vagy éppen homályosítja ködössé az amúgy egyszerű vonalvezetés színterét. Böszörményi Zoltán jól ért hozzá hogyan kell megkavarni az álló vizet. Művének egyik érdekessége, hogy könyvet írt a könyvbe. Az egyik szereplő ugyanis utazásainak és az előtte álló egész embert kívánó feladatainak tükrében – és egy kisebb lelki béke reményében – könyvet vásárol a reptéren. Könyv a könyvben. Ez a körülbelül 200 oldalas szösszenet tulajdonképpen egy nagyon jól megírt krimi.
A másik érdekessége - és talán ezért érdemes elolvasni ezt a könyvet - hogy olyan dolgokat feszeget, amik az átlagembert már nem nagyon hozzák lázba. Hétköznapi tévelygéseink során egy kávé mellett az ember elbeszélget olyanokról, mint politika meg vallás, de közel sem olyan szenvedéllyel és átéléssel, mint az író. Beleette magát az emberi természetbe az elidegenülés. Két mondatban képesek vagyunk rövidre zárni az ilyen irányú beszélgetéseket. Böszörményi Zoltán minduntalan olyan helyzetbe hozza szereplőit, hogy ilyen és hasonló témákról kifejtsék álláspontjukat. Az ember, aki az iskolázottság teljes hiányában képes vitába szállni tanult kollégájával, saját szemszögéből tudja bemutatni a társadalmi berendezkedés hiányosságait. Minden nézőpont kérdése, és ez végig visszaköszön az egész regényben. Elmélkedő könyv egy olyan korban, melyben már lassan-lassan kihalt az elmélkedés művészete.
Mindezek mellett hihetetlen jól ír a szerző. Annyira jól ragadja meg a témát, hogy látszik, életének apróbb rezdülései elevenednek meg az oldalakon. Érdekes látni mennyi mindent tud megélni az ember, és hogy ez a sok történés, érzés, botlás, öröm, szabadságvágy, szerelem mennyire hatalmas erővel bír. Maradandó emlék.

Articsóka

Stieg Larsson: A kártyavár összedől

Lisbeth Salander és Kalle „Köcsög” Blomkvist története a végéhez ér. Kicsit fájdalmas ez, mivel pontosan tudjuk, hogy már nem lesz folytatás. A főbb történetszálak elvarratnak, de marad még nem kevés apróság, melyekre alighanem sosem kapunk választ. És van néhány görény karakter is, akinek még járt volna egy tisztességes arculcsapás.
De – nagy közhely – az élet kegyetlen, és Stieg Larsson már nem ajándékozhat meg minket több Millennium sztorival.
A könyv tartalmáról nem árulok el semmit, egyszerűen túl jó, túl izgalmas a szöveg ahhoz, hogy bárkit is megfosszak az első olvasás örömétől.
Most a harmadik epizód végeztél ezt a bejegyzést inkább arra szánnám, hogy mérleget vonjak, mit is adott nekünk ez a tragikusan fiatalon elhunyt svéd szerző.
A történet kemény társadalomkritikai éléről már beszéltem az első kötet kapcsán, ahogy pörgő cselekményvezetéséről is.
Én személy szerint sokat tanultam a sorozatból Svédországról, és a törvénytisztelet egy olyan – jellegzetesen észak-európai – formájáról, mely hazánkban elképzelhetetlen. A törvényeket be kell tartani, az alkotmányosság és a demokrácia nem csak üres szavak, elkoptatott politikai reklámszlogenek.
Mikael Blomkvist bevonul a halhatatlan irodalmi hősök sorába, aki egy olyan mára megkopott és lejáratott férfiideált testesít meg, melynek napjainkban nemigen ismerik el létjogosultságát. Egy férfi, aki elvei szerint cselekszik. Egy férfi, aki szereti és tiszteli a nőket. Egy férfi megalkuvás és megbánás nélkül, aki ráadásul még dohányzik is.
Feminista oldalról a sorozat kapott hideget és meleget egyaránt, negatív kritikákat főleg Blomkvist karaktere miatt. Ez viszont nem egy szirupos vámpírtörténet vérszegény figurákkal, ebben a regényciklusban – és ez a szórakoztató irodalomban ritka – tétje van a dolgoknak.
A nőkkel szembeni agresszió, a mélyre temetett, de létező előítéletek és sztereotípiák még ma is szedik áldozataikat, és az elhazudott nagy emancipált világ törékeny és megmosolyognivaló illúzióvá zsugorodik.
A Millennium trilógia könnyen válhatott volna áldozatirodalommá (bá lehet, hogy maga a szó nem létezik, a jelenség markánsan jelen van), egy sanyarú sorsú lány kálváriájának megrázó beszámolójává, de nem lett azzá. Lisbeth Salander bármilyen kegyetlenségeken ment is át, távol áll tőle a romantikus regények bárgyú módon siránkozó hősnőinek világfelfogása. Az ő értékrendje egyszerű és megkérdőjelezhetetlen: a bűnök nem maradhatnak büntetlenül, és ha nincs más, aki az igazságtalanságokat megtorolja, akkor megteszi ő. Ha kell intelligenciával és szakértelemmel, vagy ha másképp nem megy, akkor golfütővel, de igazából egyre megy.
Blomkvist és Salander látszólag végtelenül különböző személyiségek, de a morálról ugyanúgy gondolkodnak, ez a kettőség a regények dinamikáját alapjaiban meghatározza. 
A sorozat a férfi és nő szexualitásának alapkérdéseit is felveti, és ráébreszt minket, hogy a párkapcsolatról alkotott elképzeléseink legfeljebb saját nyomorult életünk igazolására elégségesek. Gondolok itt Blomkvist és Erika Berger rendhagyó kapcsolatára, vagy Salander biszexualitásáról alkotott nézeteire.
De végső soron minden mindennel összefügg, a női és férfi szerepekről alkotott elavult társadalmi konvenciók okozhatják (és gyakran okozzák is) a legnagyobb károkat.
Összegzésképpen: A Millennium trilógia élvezetes olvasmány volt, melyben valódi morál csillant meg, és ez megbecsülendő ritkaság.

Eric Bogosian: Plaza

Eric Bogosiant a legtöbben valószínűleg mint színészt ismerik. Illetve ha nevét nem is, de az arcát biztosan. Ő volt Woody Allen testvérének ortodox zsidó férje az Agyament Harryben, és őt robbantotta atomjaira Steven Seagal a Száguldő erőd végén. Hazájában viszont inkább mint tehetséges komikust, és egyre inkább mint írót tartják számon. Első regényével elég magasra tette a lécet, egyedi hangvételű és borzasztóan pesszimista szerzőként debütált.
A Plaza laza stílusának ellenére kőkemény kritikája a fogyasztói kultúra által kreált elembertelenedett világnak. Bogosian regénye a bevásárlóközpontot írja le, mint a funkcióját vesztett közösségi teret, ahol egzisztenciájukat vesztett félemberek bolyonganak, és próbálkoznak öndefiniálással egy olyan közegben, ahol már a lázadás is régen termékké vált.
Nincs kiút, nincs remény és nem marad semmi, ami értelmet adhatna üres életüknek. A legbántóbb a regényben mégis az, hogy valójában nem döbbenünk le, nem érzünk kellemetlen szorítást a gyomrunk tájékán, mert egyszerűen már tragédia sem maradt, ahogy a szereplőknek, úgy nekünk sem. Ilyen a világ, és mi magunk is ebben a pocsolyában dagonyázunk.
De nem elégszik meg azzal Bogosian, hogy a pénzkultuszt állítja pellengérre, mert ez a kisebbik – és nem is éppen frissnek mondható – probléma. A valódi rabszolgaság ott kezdődik, hogy a pénz elköltése, vagyis vágyaink irányultsága is előre eldöntött, a módszeresen megtervezett reklámhadjáratok és a marketingszakemberek által generált agymosás egyéb módozatai sötét kegyetlenséggel veszik el tőlünk a választás lehetőségét.
Hiába próbálja mindenki görcsösen bizonygatni a regényben, hogy ő a kivétel, ő különb a többinél, ő kiemelkedik ebből az alaktalan és jellegtelen embermasszából, de a fogyasztói kultúra kemény zsarnok, magunknak emelt börtön, melybe nem süt be a nap melengető fénye, ahogy a plázavilágítás neonja alatt sem lehet lebarnulni.
A drogfüggő anyagyilkos, a múltjával viaskodó biztonsági őr, a művészjövőről álmodozó lusta kamasz, a szexmániás családapa is csak szem a láncban, mert ahogy Illyés írta: „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”