Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Stieg Larsson: A kártyavár összedől

Lisbeth Salander és Kalle „Köcsög” Blomkvist története a végéhez ér. Kicsit fájdalmas ez, mivel pontosan tudjuk, hogy már nem lesz folytatás. A főbb történetszálak elvarratnak, de marad még nem kevés apróság, melyekre alighanem sosem kapunk választ. És van néhány görény karakter is, akinek még járt volna egy tisztességes arculcsapás.
De – nagy közhely – az élet kegyetlen, és Stieg Larsson már nem ajándékozhat meg minket több Millennium sztorival.
A könyv tartalmáról nem árulok el semmit, egyszerűen túl jó, túl izgalmas a szöveg ahhoz, hogy bárkit is megfosszak az első olvasás örömétől.
Most a harmadik epizód végeztél ezt a bejegyzést inkább arra szánnám, hogy mérleget vonjak, mit is adott nekünk ez a tragikusan fiatalon elhunyt svéd szerző.
A történet kemény társadalomkritikai éléről már beszéltem az első kötet kapcsán, ahogy pörgő cselekményvezetéséről is.
Én személy szerint sokat tanultam a sorozatból Svédországról, és a törvénytisztelet egy olyan – jellegzetesen észak-európai – formájáról, mely hazánkban elképzelhetetlen. A törvényeket be kell tartani, az alkotmányosság és a demokrácia nem csak üres szavak, elkoptatott politikai reklámszlogenek.
Mikael Blomkvist bevonul a halhatatlan irodalmi hősök sorába, aki egy olyan mára megkopott és lejáratott férfiideált testesít meg, melynek napjainkban nemigen ismerik el létjogosultságát. Egy férfi, aki elvei szerint cselekszik. Egy férfi, aki szereti és tiszteli a nőket. Egy férfi megalkuvás és megbánás nélkül, aki ráadásul még dohányzik is.
Feminista oldalról a sorozat kapott hideget és meleget egyaránt, negatív kritikákat főleg Blomkvist karaktere miatt. Ez viszont nem egy szirupos vámpírtörténet vérszegény figurákkal, ebben a regényciklusban – és ez a szórakoztató irodalomban ritka – tétje van a dolgoknak.
A nőkkel szembeni agresszió, a mélyre temetett, de létező előítéletek és sztereotípiák még ma is szedik áldozataikat, és az elhazudott nagy emancipált világ törékeny és megmosolyognivaló illúzióvá zsugorodik.
A Millennium trilógia könnyen válhatott volna áldozatirodalommá (bá lehet, hogy maga a szó nem létezik, a jelenség markánsan jelen van), egy sanyarú sorsú lány kálváriájának megrázó beszámolójává, de nem lett azzá. Lisbeth Salander bármilyen kegyetlenségeken ment is át, távol áll tőle a romantikus regények bárgyú módon siránkozó hősnőinek világfelfogása. Az ő értékrendje egyszerű és megkérdőjelezhetetlen: a bűnök nem maradhatnak büntetlenül, és ha nincs más, aki az igazságtalanságokat megtorolja, akkor megteszi ő. Ha kell intelligenciával és szakértelemmel, vagy ha másképp nem megy, akkor golfütővel, de igazából egyre megy.
Blomkvist és Salander látszólag végtelenül különböző személyiségek, de a morálról ugyanúgy gondolkodnak, ez a kettőség a regények dinamikáját alapjaiban meghatározza. 
A sorozat a férfi és nő szexualitásának alapkérdéseit is felveti, és ráébreszt minket, hogy a párkapcsolatról alkotott elképzeléseink legfeljebb saját nyomorult életünk igazolására elégségesek. Gondolok itt Blomkvist és Erika Berger rendhagyó kapcsolatára, vagy Salander biszexualitásáról alkotott nézeteire.
De végső soron minden mindennel összefügg, a női és férfi szerepekről alkotott elavult társadalmi konvenciók okozhatják (és gyakran okozzák is) a legnagyobb károkat.
Összegzésképpen: A Millennium trilógia élvezetes olvasmány volt, melyben valódi morál csillant meg, és ez megbecsülendő ritkaság.

A tetovált lány a világ ellen

Stieg Larsson: A tetovált lány

Az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikerének bizonyult Stieg Larsson Millennium trilógiája. A szerző sajnos már nem láthatta sorozatának diadalútját, váratlanul hunyt el szívrohamban, karnyújtásnyira a szakma és a nagyközönség elismerésétől.
Egy tekintélyes svéd társadalmi-politikai folyóirat, az Expo főszerkesztőjeként dolgozott, neves szakértője volt a svédországi neonáci és antidemokratikus mozgalmaknak, melyeket nem kímélt kritikai írásaiban. Halála után anyagi és szellemi örökségéért is megindult a harc, és különféle találgatások láttak napvilágot írásaival kapcsolatban.
Könyvének svéd filmadaptációjának első része múlt héten érkezett meg a magyar mozikba, de már körvonalazódnak a hollywoodi feldolgozás részletei is, az már bizonyos, hogy David Fincher (Harcosok klubja) fog ülni a rendezői székben.
A tetovált lány kissé félrevezető cím, a magyar fordítás az angol változatot vette át (The Girl with the Dragon Tattoo), de az eredeti svéd cím nagyjából úgy adható vissza, mint A férfiak, aki gyűlölik a nőket (Män som hatar kvinnor). Az első könyv valójában nem a tetovált lány, Lisbeth Salander története, az ő sztorija a második részben válik hangsúlyossá.
Kiváló stílusérzékkel megalkotott krimiről van szó, mely képes mindvégig fenntartani az olvasó érdeklődését, ajánlása szerint függővé tesz, melyben van igazság. Valódi erejét azonban kemény társadalomkritikai éle adja meg, kendőzetlenül tárja fel a nőkkel szembeni agresszió társadalmi problémáját. Bár betekintést ad a szadizmus pszichopatológiájába is, a kérdés társadalmi kontextusba ágyazása révén válik mégis igazán gyomron vágóvá. Nem rejti véka alá, hogy a nőkkel szemben erőszak megítélése erősen kétséges alapokon nyugszik, a társadalmi konszenzus álságos módon általában szemet huny felette. A könyvben visszatérő statisztikai adatok a nők bántalmazásáról ijesztő képet festenek Svédországról és a nyugati társadalomról általában.
Bár voltak kritikák, melyek feminista regényként próbálták pozícionálni a művet, az makacsul ellenáll az ilyen jellegű kategorizálásnak. A szövevényes történet részleteibe nem mennék bele, nem szeretném elvenni senkitől az első olvasás feszült izgalmát.
A regény nem vérzik el a karakterek ábrázolásán sem, valamennyi figura jól megrajzolt, és világos motivációkkal rendelkezik. Mikael „Kalle” Blomkvist, aki mögött nem nehéz megsejteni a szerző idealizált énjét, a talpraesett és sármos oknyomozó újságíró szerteágazó nőügyeivel szinte intellektuális James Bonddá növi ki magát, és kiváló kontrasztot képez Lisbeth Salanderrel, a rejtélyes tetovált lánnyal, aki előtt nem maradhatnak rejtve a legapróbb titkok sem.
Kalle Blomkvist és Harisnyás Pippi – Astrid Lindgren ifjúsági regényhősei – köszönnek vissza jellemükben, mely allúziót a regény tudatosan fenntartja és építi. Lindgren meséi a szabad gyermeknevelés, a korlátozás nélküli felnőtté válás eszményei köré épülnek, melyeknek megkérdőjeleződik a létjoga ebben a torz világban, mely nem vesz elégtételt a szexuális zaklatásért, molesztálásért és még megannyi szörnyű jelenségért.
Lisbeth antiszociális lény, de kívül helyezkedése az őt durván megcsaló társadalmon morálisan messzemenőkig helyes döntés. Erkölcsi alapállása nagyon egyszerű, nincs olyan bűn, ami megtorlatlanul maradhat, és ha más nem hajlandó igazságot szolgáltatni, ő bizony szemrebbenés nélkül megteszi. És egy fiatal lány is képes lehet rá, hogy gyökeresen felforgassa a világot.
Ha valaki kissé figyelmesebben olvassa végig a regényt, és nem elsősorban a krimi vonalra összpontosít, hamar megtapasztalhatja, hogy itt a férfi és nő kapcsolatának és a szexualitásnak alapkérdései merülnek fel, a válaszok pedig nem adottak, azokat magunknak kell föllelnünk.