Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
A hadviselés művészete

 

Andrew Roberts: A hadviselés művészete - Nagy hadvezérek az ókorban és a középkorban

Jeles történészek közreműködésével alkotta meg Andrew Roberts főszerkesztő ezt az impozáns történelmi albumot, mely hiteles képet rajzol az ókortól a 16. századig terjedő időszak legnagyobb katonai stratégáiról.
A gazdagon illusztrált esszék megismertetnek az emberiség történelmét meghatározó vezetők élettörténetével, mára legendássá lett csatáikkal, melyekről alapos taktikai és stratégiai elemzéseket olvashatunk. A hadjáratok, hadműveletek megértését térképvázlatok segítik.

Megelevenedik előttünk Julius Ceasar, Attila, Alkibiádész, Hannibál és még sok kiváló hadvezér alakja; zsenialitásuk, vezetői képességeik a régmúlt korokból is elemi erővel hatnak ránk, az élet által írt történetük magával ragadó olvasmány, mellyel kevés fikció vetekedhet.
Megtudhatjuk, hogyan harcolt V. Henrik a franciák ellen, mi volt Nagy Sándor stratégiájának titka, vagy hogyan zajlott le valójában a Thermopülai csata.
A hadviselés művészete pazar kivitelezésű album, képanyaga, térképei révén rendkívül felhasználóbarát, akár ismereteinket kívánjuk bővíteni, vagy épp csak elmerülnénk a sodró lendületű történetekben. A történelem és hadviselés iránt érdeklődők számára igazi kincs, bátran ajánlom!

"A háborúnak az a két nagy baja van, hogy sokba kerül, és hogy visszalőnek benne - különben egészen kellemes dolog lenne." Mikszáth Kálmán

Spiró György: Tavaszi Tárlat

- vendégposzt -

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem ismerem Spiró György egész életművét. Természetesen nem ismeretlen számomra a szerző, hiszen olvastam a Csirkefejet, nagy hatással volt rám az Imposztor, és sose fogom elfelejteni a Fogságot. Legújabb regénye, a Tavaszi Tárlat, sejtéseim szerint nem válik akkora alapművé, mint az előbbiek, de mindenképpen emblematikus része lesz a „spirográfiának”.
A történelem Spirónál, hasonlóképpen eddigi műveihez, az egyes emberek élményein, benyomásain, személyes történetein keresztül jut el az olvasóhoz. Így lesz ez a regény főhősével, Fátray Gyulával is (aki meglepően sok rokonságot mutat Urival, a Fogság főhősével: ő is zsidó, egy rossz házasság fogságában van, és neki is aranyérproblémái vannak…). Fátray jó elvtárs, hithű kommunista, akin a „sajnálatos októberi események” idején éppen műtétet hajtanak végre és már a csak a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” hatalomra jutásakor kerülhet haza. A történet íve tehát az 1956-os forradalom leverésétől az 1957-es május elsejei ünnepségig tart – rövid, ám igen eseménydús időszak ez.
Spiró Fátray esetén keresztül mutatja be, hogy milyen könyörtelen mechanizmusa is volt a kommunista restaurációnak. Háttérben mozgó érdekek hálója, érthetetlen módon mozgatott emberek, machinációk – kissé úgy érzi magát az ember, mintha Kafka Perét olvasná… De mindebben egyúttal ott pihen a magyar néplélek (meglehetősen aktuális) kritikája is. Az önmagát megalázó módon mindenre rábeszélő Fátray, valamint értelmiségit játszó felesége (valójában még a polgárit sem fejezte be), és a többi tipikusan magyar figurák tették számomra igazán elszomorítóvá a művet. Hányan kötünk ma is rossz alkukat magunkkal lelkiismeretünk aktuális megnyugtatása végett? (Buta a gyerek. Mindegy, az asszony majd foglalkozik vele.) És mikor látjuk az eredményt, akkor igyekszünk másra hárítani az egészet… (Ez az asszony hogy elcseszte ezt a gyereket…)

Egy dolgot Spiró György műveiből már megtanultam: nemcsak egyféleképpen lehet őket olvasni. Ha még senki sem ismeri ezt a jellegzetes stílust, akkor kiváló kezdőpont a többi mestermű irányába.

- Tantris

Pixelhősök - a számítógépes játékok története

Beregi Tamás: Pixelhősök

A videójátékos szakirodalomnak Magyarországon nincsenek nagy hagyományai. Bár igényes és minőségi szakfolyóiratok már régóta működnek, de olyan gyűjteményes mű már jó ideje hiányzott, mely később hivatkozási alapul szolgál és mintát ad. Erre a nem kis feladatra vállalkozik Beregi Tamás Pixelhősök című hiánypótló munkája.
Evidensnek tűnhet, de én külön kiemelném, hogy offline kiadványról, kézzel fogható könyvről van szó, nem tűnékeny és kétséges megbízhatóságú netes anyagról, melyekkel már tele van - enyhe képzavarral: - a padlás. Vagyis egy nagyszerű hardware-t vásárolhatunk magunknak a játékszoftver-fejlesztésről.
Nagy divat a geek-bloggerek körében, hogy egy új számítástechnikai kütyü megjelenése után azt rögtön darabokra szedik, és alkatrészeire bontva kezdik vizsgálni. E rendhagyó kiadványhoz ezt a módszert ötletesnek tartottam, szóval kukkantsunk bele kicsit:

Külső borítás:
Puha borító, hajlamos gyűrődésre, ha sokat forgatjuk, de maga a kiadványterv szép és letisztult, a kötése pedig szinte elnyűhetetlen.

Memória:
Kiemelkedő. Mindent megtudhatunk az számítógépes játékok fejlesztésének kezdeteiről, hőskoráról és jelenkori tendenciáiról. Olyan dolgokra is emlékeztet minket a könyv, melyeket már csaknem teljesen elfelejtettünk. Akinek még könny csillan a szemében, ha azt hallja, hogy Commodore 64, annak kihagyhatatlan olvasmány!

Teljesítmény:
A szerző nem végzett félmunkát, és láthatóan alapos kutatói munka van az írás mögött. A nemzetközi és magyar vonatkozások alapos és rendszerezett ismertetései kellően informatívak, és nem hagyják homályban az olvasót.
Csak néhány morzsa kedvcsinálónak:
Mi köze Pac Mannek a pizzához, és miként lett a Space Invaders miatt hiánycikk Japánban a százjenes pénzérme? Hogyan hatottak a hollywoodi akciófilmek a videojátékokra, és miért gondolta azt Douglas Adams, hogy új műfaj születhet a kalandjáték és az irodalom egyesítéséből? Hány pixelből állt össze a Samantha Fox Strip Poker hősnőjének keble és léteztek-e női játéksztárok Lara Croft előtt is? Hogyan működtek a hazai játékklubok a nyolcvanas években és milyen változásokat hozott a Doom a videojáték-piacon? Kik voltak a leghíresebb Commodore 64-zeneszerzők, és meddig tartott az interaktív mozi aranykora? Igaz-e, hogy minden idők egyik leghíresebb számítógépes játékát, a The Last Ninját magyarok fejlesztették, és ha igen, vajon miért nem gazdagodtak meg belőle?
A kronológiai szemlélet ugyanakkor néha gátat szab a mély, elméleti vizsgálatnak, de 450 oldalon mégsem várhatjuk, hogy a könyv egymagában bepótolja az elmúlt ötven évben felgyülemlett szakírói hiányosságokat.

Usability:
Ezt a könyvet jó fellapozni. Az elrendezés, a tagolás, a címek és a képanyag is nagyon felhasználóbarát. A puha borítóra már tettem említést, de még így sem igazán praktikus útitárs. Van súlya, de jó érzés kézbe venni.

Grafikai teljesítmény:
Az illusztrációk minőségére és elrendezésére nem lehet egy szavunk sem. Nagyban fokozzák az olvasásélményt, és a nosztalgiahangulatot is.

Kiegészítők:
A CD melléklet segítségével újra el lehet szórakozni a kultikus játékokkal. Komoly hiányérzetem lenne, ha ez lemaradt volna...

Összesítés:
Legjobb választás a piacon, ha valakit átfogó képet szeretne kapni a számítópépes játékok történetéről, vagy csak nosztalgiázna egy kicsit. Nem olcsó ugyan, de az ár-érték arány egyensúlyban van.
Azok, akik még a 80-as években ismerkedtek meg a személyi számítógépek adta játéklehetőségek diszkrét bájával, tudni fogják, hogy miért kihagyhatatlan könyv a Pixelhősök. A fiatalabb generációnak pedig nem árt képet szereznie, hogy honnan is jutottunk el az igazinál is valósabb grafikáig, és az emergens világok adta játékélményig.

Aczél Endre: Acélsodrony

A történeti munkák közül talán a legnagyobb kritikával a visszaemlékezéseket kell kezelni. A szerző általában fényezni akarja az adott kor bizonyos motívumait (esetleg saját szerepét), végiggondolja azt, hogy mi miért is történt. Aczél Endre munkája azonban inkább egy korszak életérzését (divatos szóhasználattal: „feelingjét”) kívánja visszaadni, mindamellett igen bőséges adatokkal látja el az olvasót. A munka három részes: a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas éveket tárgyalják az egyes kötetek (jelenleg azonban csak az első kettő található meg a könyvesboltok polcain).
A kötetek alapanyagát az azonos című rádióműsorok adják, melyek először a Kossuth Rádióban, majd a Klubrádióban voltak hallhatóak. A szerző krónikásként halad évről évre a választott évtizedekben, nem csoportosította az eseményeket tematikus sorrendbe. Az egyes éveken belül azonban már szabadon engedi emlékezetét – itt már nem azt olvashatjuk, hogy 1962. január elseje és december harmincegyedike között kronologikus sorrendben melyik esemény követte a másikat, hanem egyszerűen csak hagynunk kell magunkat „sodródni” a szerző logikája által válogatott és bemutatott események között. Amolyan szellemi-történelmi hullámvasút ez: ugyanazt az útvonalat tesszük meg, de kissé kanyargósan, hegynek föl, völgynek le…
Én magam azt javaslom, hogy ne az elejétől a végéig olvassuk ezt a könyvet! Ez tipikusan az az olvasmány, amiből szemezgetni kell. Üssünk fel egy bizonyos évnél, keressünk egy bennünket érdeklő eseményt, vagy egyszerűen csak azt, ami a figyelmünket felkelti. Igazi nosztalgiamenetben lesz részünk, hiszen láthatjuk, hogy apu és anyu hogyan élhette a gyermekkorát. Van itt szó Magyarországról, külföldről, politikáról, gazdaságról, sportról, művészetről, szórakozásról, filmekről, zenéről, életekről és sorsokról. Néhol ugyan látszik, hogy a szerző emlékezete megkopott, de ez számomra csak hitelesebbé tette a visszaemlékezést. Engem leginkább Chaplin öregkoráról és Devecseri Gábor költő életútjáról szóló bejegyzések ütöttek szíven, de az Ifipark tipikusan magyar története is lebilincselő.
Igazi ajándék a fa alá apunak és anyunak, hogy jókat nosztalgiázhassanak (bár egy jóbarátom azt szokta volt mondani: „A nosztalgia a legnagyobb önbecsapás.”).

Tantris

B. Szabó János: A tatárjárás

„…a tatár nép tengernyi sokasága beözönlött az országba…”
E szavakkal mutatja be Spalatói Tamás a 13. század és a magyarság legmegrázóbb eseményét: a tatárjárást. A témával kapcsolatban rengeteg olyan téves információ hangzik el, melyekre már régóta választ (vagy magyarázatot) adott a történettudomány. Éppen ezért aktuális, hogy idén, új külsővel, javított formában is megjelent B. Szabó János Tatárjárás – A mongol hódítás és Magyarország című könyvecskéje.
A műben végre korrekt módon sorakozik fel egymás előtt a középkori magyar hadsereg és az Arany Horda. Megismerkedhetünk a kor fegyvereivel, hadászati módszereivel, stratégiáival. A mongol történelem folyásába illesztve láthatjuk, hogy milyen szerepet töltött be a magyarországi hadjárat a birodalom életében. A szerző elkerüli a heroizálás-deheroizálás csapdáit: állításait korabeli európai és ázsiai forrásokkal támasztja alá.

Megdől az a tétel, miszerint IV. Béla bénázása miatt bukott el az ország a tatárjárás idején. A szerző rávilágít arra, hogy a mongolok által legyőzött orosz fejedelmek többsége Bélához menekült – így Európában kb. egyedül ő ismerte első kézből a mongol haderőre vonatkozó információkat. Másrészt a korabeli magyar hadseregről szintén nem mondható, hogy gyenge lett volna, hiszen visszaverte a kunokat Szent László regnálása alatt, keresztes hadjáraton volt, és még a német lovagrendet is kikergette Erdélyből II. András idején. De IV. Béla sem lehetett annyira ügyetlen, hiszen a mongol hódítás után az országot fenyegető ellenségek (pl. Babenberg Frigyes) felett is győzelmet aratott. Viszont az óriási tömegeket megmozgató ázsiai hadviselésre ez a hadsereg nem volt felkészülve – mindemellett a szerző felhívja a figyelmet arra a mongol forrásra, amely a „legkeményebb csataként” emlékezik meg Muhiról – mongol szemszögből!
Ez, és ehhez hasonló téves információk tisztulnak le ebben az igen olvasmányos történeti munkában. Mindenkinek bátran ajánlom, aki szeretné helyre tenni a korszakkal kapcsolatos ismereteit, vagy érdeklődik a középkori hadviselés iránt.

Tantris

Nem! Nem! Soha! Avagy Trianonról – korrekt módon

Kilencven évvel nagy nemzeti tragédiánk után egy olyan korban élünk, amikor azt kell tapasztalni, hogy Trianon lassan üzletté válik hazánkban. Mind a jobboldalon, mind a baloldalon (természetesen ilyen-olyan formában) Trianon megközelítésével komoly bajok vannak. Egyesek szeretnék kisebbíteni, elbagatellizálni az esemény jelentőségét (mi több: egyes falragaszokon már odáig elmerészkedik a magyar humor, hogy javasolják a maradék területek elcsatolását is…), míg mások orbitális méretűvé növelik a tragédiát – világméretű összeesküvéseket (zsidók, szabadkőművesek stb.) sejtetve a béke hátterében. Mindamellett az olyan pólók, zászlók, lemezek, matricák, poszterek, kendők, sálak stb. melyek a történelmi Magyarországot ábrázolják, manapság igen kelendővé váltak – sőt: az egyik nemzeti rockegyüttes arra ragadtatta magát, hogy Trianonban tartson koncertet. Ez az eset akarva-akaratlanul is arra az anekdotára emlékeztet, mikor a halotti tor során az egyszeri parasztember jól berúgott és megkérdezte a gyásznéptől, hogy „Hol van a menyasszony?”. Tény: Trianonra emlékezni kell, úgy mint Voronyezsre, Aradra, Mohácsra, Muhira stb., mert nemzeti tragédiáról van szó. De a nagy üzleti lobbi, ami ma körülveszi hatalmas ködöt is gerjeszt maga körül, ami elhomályosítja az átlagember látását. A köd gerjesztésében hatalmas a felelőssége a dezinformáló internetes oldalaknak, önjelölt historikusoknak, rovásírásos avatár mögé bújó fórumozóknak, tizenéves szálasista Youtube-videó feltöltőknek…
Ebben a (szerintem elkeserítő helyzetben) örvendetes, hogy valaki végre a szakma oldaláról igyekszik ösvényt vágni a félinformációk és hazugságok dzsungelében – méghozzá egy elég éles bozótvágóval! Ablonczy Balázst a történelmi szakirodalom olvasóinak nemigen kell bemutatni: Teleki Pál életrajzával szinte „berobbant” a szakmába. Trianonnal nem első ízben foglalkozik: az M1-en már készített egy nagyon színvonalas dokumentumfilm-sorozatot neves történészekkel közösen a témáról (Trianon-szindróma címmel). Jelen kötete (Trianon-legendák) egy tanulmánykötetben már esszé formájában szerepelt (Romsics Ignác szerk.: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről), s már akkor érződött róla, hogy nagyobb terjedelmet kíván. Most a Jaffa Kiadó gondozásában, ízléses borítóval, szakszerű és bőséges lábjegyzetekkel ellátva ott virít a könyvesboltok polcain. Ablonczy (bár korábbi publikációiból már ismerhetjük, hogy melyik politikai oldallal szimpatizál) jelen kötetben pofozkodik jobbra is és balra is. Megvilágítja Kis- és Nagy-Trianon különbségét (én magam is megdöbbentem, hogy milyen sűrűn összekeverik a kettőt – sőt, a kötetből kiviláglik, hogy most már egy harmadik épület is bezavar a képbe…), Apponyi Albert béketárgyaláson betöltött szerepét, Clemenceau magyarokhoz fűződő viszonyát és kapnak a fejükre azok a fránya szabadkőművesek is (és persze kiderül, hogy miként is működött a világháború alatt ez a sokak által túlértékelt társaság…).
Amikor elolvastam, akkor végre először remény töltött el a témával kapcsolatban: van kiút. Úgy hívják, hogy szakszerű tájékoztatás. Kár, hogy ez az írás is itt, az interneten csak pusztába kiáltott szó. Ablonczynak viszont szurkolok! Még több ilyet!


Tantris