Könyvbarátok

"A könyv az emberi boldogság egyik lehetősége"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Az északi oldal – legenda és irodalom sziklából és jégből

A természet csodái gyakran válnak a művészek ihletőivé, vannak azonban Földünkön olyan különleges helyek, melyek önmagukban is művészi erőt képviselnek. Az Eiger csúcsát én egyértelműen ezek közé sorolom.

Az Eiger az Alpok legendás pontjai közé tartozik, Svájcban magasodik a tengerszint fölé 3970 méterrel. Impozáns magasság, de látni kell ahhoz, hogy az ember elhiggye megkísértő hatalmát. Nem vagyok egy kimondottan spirituális ember, de amikor először megpillantottam, félelem lett rajtam úrrá. Nevét a hegy a legenda szerint az emberevő óriásról kapta (Ogre – Oger – Eiger), mely még mindig a hegyben lakozik, és felfalja azokat, akik közel merészkednek hozzá.

Első alkalommal 1858-ban lépett ember a csúcsára, egy svájci expedíció a nyugati oldaláról érte el a közel 4000 méteres magasságot, az északi oldal (németül Nordwand) meghódítása azonban 1938-ig váratott magára, ezzel pedig ez a hegy maradt az Alpok utolsó nagy kihívása. Megkövetelte az árát, a mai napig 64 hegymászó lelte halálát a falon, nem véletlenül kapta a Mordwand (a halál fala) gúnynevet. Első sikeres megmászása összefonódik a világháború felé menetelő Németország politikai céljaival. A fasiszta propagandagépezet a lenyűgöző és bátor sportteljesítményt kisajátítva, azt egyrészt a német szellem és erő diadalaként, másrészt az Anschluss igazolásaként értelmezte. A heggyel való küzdelem azonban nem a politikusokra, hanem vakmerően elszánt hegymászókra hárult. A sors iróniája, hogy a fasiszta Németország képviseletében az Eiger északi oldalának első hódítói között találjuk Heinrich Harrert (a Hét év Tibetben című film az ő azonos című életrajzi írása alapján készült), aki kalandos körülmények között később Tibetbe vetődött, és a jelenlegi Dalai Láma mentorává és jó barátjává vált. Hát többek között ezért is különleges hegy az Eiger, ez a történet (is) itt kezdődött…

Hemingwaynek való téma lett volna az első tragikus mászási kísérletek irodalmi dokumentálása, de ő akkoriban vagy éppen Afrikában vadászott, vagy a spanyol polgárháborúval volt elfoglalva. Heinrich Harrer viszont plasztikusan és költőien örökítette meg csúcshódításuk történetét Die Weisse Spinne (A fehér pók) című könyvében, és hasonló motivációk vezették később Jon Krakauert, aki Eiger Dreams címmel adott ki esszégyűjteményt, melynek alapja saját – sikertelen – kísérlete volt az Eiger északi falán.

 

Az Eiger metaforájává vált a melankolikus hősiességnek, az elérhetetlen vágyaknak és a kísértésnek, mely nagy tettekre késztetik a férfiakat. Ahogy a sziklamászók is csak nehezen találták a csúcsára vezető utat, az Eiger is csak lassan találta meg útját a populáris kultúra és a fikciós próza felé. Váratlanul és váratlan helyről jött az krónikás, aki megismertette a Nordwand félelmetes szikláit az egész világgal. Rodney William Whitaker professzor Trevanian álnév alatt első komoly kritikai és közönségsikerét The Eiger Sanction (Bosszú az Eiger csúcsán) című regényével aratta, melyben a kémregény műfaját erőteljes társadalombírálattal és a nyugati kultúra erős kritikájával itatta át. A regény főhőse, a titkosszolgálat bérgyilkosaként tevékenykedő Johnatan Hemlock kénytelen megmászni az Eiger északi oldalát egy nemzetközi csapattal, és közben ki kell találnia, hogy melyik hegymászótársa likvidálandó ellenséges ügynök. Az Eiger gyönyörű kontrasztot ad a hidegháború értelmetlenségének, ahogyan arra is plauzibilisen mutat rá, hogy a hegyen csak saját magunk ellenségei lehetünk.
A könyvből 1975-ben sikeres hollywoodi akció-thriller készült Clint Eastwood és George Kennedy főszereplésével, mely tovább növelte a szerző és a mű iránti érdeklődést, valamint igazi flash volt a sziklamászás szerelmesei számára. (Trevanian leghíresebb, magyar nyelven is olvasható munkájával, a Shibumival már foglalkoztam: Gó az irodalomban).

Az Eiger nem olyan régen újra utat talált a mozivászonra, Philipp Stölzl rendező álmodta újra megkapó realizmussal, az 1936-os tragikus kimenetelű csúcshódítási kísérletet.

Tehát az Eiger. Egy hegy, melynek története van, és amelyről történetek szólnak.  Az emberevő ogre, aki már az első emberek megjelenése előtt is itt tornyosult, és messze túl fogja élni a meghódítására törő merész tervek emlékét is. Borzongató, nagyszerű gondolat. Igazi művészet.

Gó az irodalomban

A gójáték a távol keleti kultúrában hasonló, de talán még relevánsabb szerepet tölt be, mint nyugaton a sakk, és bár mind a két játék árulkodóan vall a kulturális sajátosságokról, párhuzamokat vonni meddő próbálkozásnak tűnik. Mindkét esetben táblás játékról beszélünk ugyan, de ennél a megállapításnál ki is merülnek a hasonlóságok.
Ha az esztétikai karakterüket vesszük górcső alá, a sakk inkább az allegorézis felől olvasható, míg a gó szimbolikus megközelítést igényel. A gó elvontabb absztrakció, ezáltal a kultúrába való beíródása is más sémát követ, máshogy jelenik meg a művészetekben és persze az irodalomban is. Nem olyan meglepő, hogy a játék történetét tanulmányozva egészen rendhagyó felhasználásokra bukkanunk, például jóslás eszközeként is funkcionált.
Emellett átjárja a harcművészet szellemisége, melyben az önfejlesztés és az önismeret elsődlegessége mellett a technikai tudás fejlődése csak pozitív hozadék, de sohasem végcél. A játék révén saját és ellenfelünk lelkének titkai tárulnak fel, és míg az európai sakk az intellektus csatája, a góban az emóciók is egymásnak feszülnek.
A sakk irodalmában az emberi psziché racionalitása, vagy annak valamilyen megbomlása képezheti a központi problémát, ezt látjuk Nabokov Luzsin-védelem című regényében és Zweig Sakknovellájában, vagy esetleg a sakk allegóriájának kiterjesztésével találkozunk (jó példa Borges Sakk című verse, melyben a játékosok maguk is egy nagyobb parti figuráivá válnak).
A gó irodalma ezzel szemben az emberi lélek teljes komplexitásával dolgozik.

Shan Sa: A gójátékos
A fiatal kínai írónő egy rendkívül zavaros történelmi korszakba kalauzolja az olvasót, a két ország viszonyában azóta is neuralgikus pontnak számító japán megszállás időszakába.
Egy japán ellenőrzés alatt lévő mandzsúriai kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány ül le nap mint nap a gótábla mellé játszani. Semmit nem tudnak egymásról, de életük visszavonhatatlanul összefonódik. A fiú a japán hadsereg álruhás tisztje, a lány pedig ebben a felbolydult világban ekkor kezdi felfedezni nőiességét.
A gójátékos jóval több mint romantikus regény, az egyetemes értékek és a humánum fenségességét zengi a pusztítás és a pusztulás közepette is. A két főszereplő külön szálon futó történetében éppúgy jelen van a háború embertelensége, mint a romantikus szépség- és szerelemkultusz.
Az egyetlen őszinte médiummá a gó válik a regényben, mely minden más nyelviségnél őszintébb közvetítést tesz lehetővé a világlátásban, életkorban és nemben is egészen különböző főhősök között, illetve szövegszinten a két narratíva között. Az elbeszélés első szám egyes személyű, és éppúgy váltakozik a fiú és a lány között, ahogy a fekete és fehér kövek felváltva koppannak a gótáblán. Ez a duális rendszer (fiú-lány, japán-kínai, militáns japán halálkultusz szemben a diáklány szépség- és boldogságideáljával) mind a gó rendszeréből következik, és annak világméretű kiterjesztése.
A gótábla a világ leképezése és ezáltal iránytű, mely lehetővé teszi az élet teljességének megsejtését. A góban feloldódnak az ellentétek, a különböző egyé lesz, az összes dichotómia elveszti a jelentését.
A gójátékos nagyszerű regény, de a gó alapelveinek és terminológiájának ismerete nélkül furcsa stílusú romantikus regénnyé csupaszodik. Ennek ellenére ajánlom azoknak is, akiknek még nincs semmi tapasztalatuk ezzel a csodálatos játékkal, hátha kedvet kapnak hozzá…

„Minden kő újabb lépcső a mélybe ereszkedő lélek számára. Útvesztői miatt szerettem meg a gójátékot. Egy kő pozíciója aszerint alakul, hogy mely más köveket szorít ki. Egyre bonyolultabb viszonyuk folyton változik, és sosem felel meg tökéletesen annak, amit kigondoltunk. A gó csúfot űz a számításból, feladja a leckét a képzeletnek. Minden új alakzat árulás, éppoly előre láthatatlan, mint a felhők alkímiája.”

http://book.hu/konyv/19893/A-gojatekos.html

Trevanian: Sibumi
A Shibumi nehezen kategorizálható regény, ezt jól mutatja a mű magyar kiadásának története is. A kilencvenes évek elején gyenge minőségű papíron minősíthetetlen borítóval jelent meg Gyilkos ösztön címen, és kivitele alapján egyértelműen legalja ponyvának tűnt. A Cartaphilus 2008-ban viszont leporolta kicsit a fordítást, és gyönyörű kiadványtervvel újra piacra dobta mint szépirodalmat.
A Trevanian álnév mögött Rodney William Whitaker, a film- és médiatudományok elismert professzora rejtőzik, akinek kalandos, férfiaknak szánt írásai lenyűgöző műveltségről, és a nyugati kultúrával és társadalommal szemben tanúsított ellenérzésekről árulkodnak.
A Sibumi egy bérgyilkos története, aki Sanghajban született orosz anya és német apa gyermekeként, majd egy japán gó-mester gondoskodott neveltetéséről. A második világháború Japánban éri, majd a megszállás után az amerikaiak börtönzik be. Lángész, misztikus, nyelvzseni, és birtokában van a távolságérzékelés különleges képességének. Az ősi keleti tradíciók letéteményese, fejleszti testét és szellemét a súlytalan tökéletesség, a sibumi elérése érdekében, mellyel felvértezve legyőzhetetlen ellenféllé válik.
A történet a nyugati civilizáció által generált könyörtelen hatalom, bürokratikus rendszer és az emberi egyéniség harcát tematizálja, melyből a sibumi szellemisége kerül ki győztesen.
A gó ebben a műben is a regény szervezőelvévé válik, az egyes fejezetek leírása a játék terminológiáját követi. A gó adja meg a lehetőséget, hogy a főhős esztétikai szintre emelje a harcot, és kizárja az irreleváns tényezőket, valamint a misztikus tapasztalásának is origóját képezi.
A profi bérgyilkos leggyilkosabb fegyvere kifinomult helyzetelemző képessége, mely abból ered, hogy a körülötte lévő világot gótáblává transzformálja.
A Sibumi férfias olvasmány, de fajsúlyos kérdéseket vet fel és kemény társadalomkritikával él.

„Tanítványai közül egyedül Nicholai rendelkezett a készségek ama leírhatatlan összetételével, amely egy játékost naggyá tesz. Ilyen az absztrakt lehetőségek felismerése, érzék a matematikai költőiséghez – mert ennek fényében a valószínűségek és az ismétlődések végtelen káosza, ha erősen összpontosítunk, geometrikus szabályszerűséggé állnak össze -, továbbá az ellenfél leggyengébb pontjára mért kíméletlen erőkoncentrálás képessége."